„Olyan töltet van itt, amihez úgy érzem, sok ponton tudok kapcsolódni.”
Tizennyolcéves koromig éltem Egerben, Debrecenben jártam egyetemre, s csak 1994-ben költöztem Budapestről Szentendrére a férjemmel és az akkor másféléves kisfiunkkal. Mindenképp kisvárosban képzeltük el a jövőnket, de olyanban, ami a fővároshoz közel van, ugyanakkor arra is alkalmas, hogy helyhez kötött életet alakítsunk ki. Ahol egyszerre megoldható az óvoda, az iskola, de a boltba és postára járás is. Azt hiszem, az erős egri gyökereim meghatározták a választásunkat. Ez a város ugyanolyan imádnivaló kisvárosias jelleggel és hangulattal bír, mint a szülőhelyem, s én mindehhez nagyon erősen tudok viszonyulni. Ez volt a legelső szempont, ami meghatározta a kötődésem Szentendréhez.
A második a város mintázata, a harmadik pedig energiája volt. Számomra nem volt nehéz belakni ezt a helyet, mert Szentendre sok szempontból hasonlít hozzám. Olyan töltet van itt, amihez úgy érzem, sok ponton tudok kapcsolódni, ugyanis a változatosság a lételemem. Szentendrének pedig van folyója, patakja, hegye, síksága, tele zölddel, színekkel és olyan képekkel, melyek láttán úgy érzi magát a szemlélő, mintha filmbe csöppent volna. A karakteremből adódóan nagyon hamar jóban lettem a várossal. Mielőtt kiköltöztünk, én már kijártam és csatangoltam, keresve a kapcsolódási pontokat. Hajlamos vagyok mindenféle élethelyzetben sok embert magam köré rántani, emiatt aztán könnyű volt integrálódni. Csodás találkozásokat éltem meg, óriási baráti társaságunk alakult ki, akikkel aztán mindenféle hagyományaink lettek, a libanaptól kezdve, a karácsonyi túrán és nyáresti lecsózáson át a biciklitúrákig.
A városhoz való kötődésemet meghatározó negyedik tényező a csokibolt. Az, hogy tizenöt évvel ezelőtt sikerült egy olyan helyet létrehozni, amit szeretnek a számomra szeretnivaló város lakói, s ahová visszajárnak azok, akiket ismerünk és szeretünk.
Végül, de nem utolsósorban az ötödik kötelékem az lett, hogy a gyerekeim gyökerei itt vannak. Hálás vagyok, hogy Szentendrén nőhettek fel. Izbégen élünk, ők az izbégi iskolába jártak, ahova elsős koruk óta csak át kellett sétálniuk. Focipálya, patak, hegy, árvalányhajmező vette őket körül, mintha csak egy falun éltek volna. A házunkhoz mind a mai napig földút vezet.
Gyönyörű városban élünk, és jó érzés, hogy ezt mind a mai napig meg tudom látni. Hacsak tehetem, mielőtt bejövök a csokiboltba, felsétálok a gátra és megcsodálom a Dunát. Lenyűgöz, hogy mindennap itt van, és történjen bármi, mindennap hömpölyög.
