„Szentendrét nem én választottam, Szentendre választott engem.”
Egy galériát vezettem Dunaújvárosban, amikor egy nap Farkas Ádám hívott telefonon, hogy a Művészeti Alap keretében működő Képcsarnok Szentendrén galériát nyit, ahol helyi festőművészek grafikáit tervezik árulni, és szükségük van valakire, aki mindezt menedzseli.
Számomra teljesen világos volt, hogy az eredeti elképzelés mind konstrukciójában, mind gazdasági szempontokból működésképtelen, de amikor arra gondoltam, hogy az általam mélyen tisztelt Korniss Dezsővel, Bálint Endrével és Barcsay Jenővel dolgozhatok együtt, nem volt kérdés, hogy dobok el mindent, és jövök. Rám jellemző módon, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, beültem az öreg Volkswagenembe és átdübörögtem Szentendrére. Azt már tudtam, hogy a Fő téren lesz a galéria, ezért leparkoltam a könyvesbolt előtt és kerestem az építkezést. Meg is találtam – már állt a Kmetty Múzeum épülete, szép arányok, gyönyörű nyílászárók, s érkezésemkor épp a nemesfa padlót rakták le. Imádtam! S hát nyilván, ez lesz a „galériám” – gondoltam magamban. Be is mentem (alkalmatlankodtam egy kicsit), s közben láttam, hogy lesz ott egy csodálatos padlás is, ahol akár lakni is lehet. Mese volt az egész! Száguldottam is haza, és mondtam a feleségemnek, hogy költözünk Szentendrére. Írtam Ádámnak, hogy oké, érdekel az ajánlat, mire meghívtak egy beszélgetésre. Akkor szembesültem azzal, hogy amit láttam, a Kmetty Múzeum volt, és a mellette lévő romos ház az, aminek az emeletén lesz a mi galériánk, de akkor már belelkesültem, és soha nem árultam el (egy ideig még a feleségemnek sem), hogy engem igazából a Kmetty vonzott ide.
A megígért lakásból semmi nem lett, eleinte albérletekben laktunk. A galéria viszont sikeres lett, hamar országos hírnévre tett szert, többek között azért is, mert nem elégedtem meg azzal, hogy csupán képzőművészeti bemutatóhely legyünk, hanem egy szellemi központként pozícionáltam a galériát, művészklubot és művészpresszót is kialakítottam a helyszínen. Akkoriban divat volt Szentendrére járni, az akkori szellemi elitet is vonzotta a város, Major Tamástól kezdve, Mácsain keresztül Pogány Juditig “mindenki” kijárt, és hát hova mentek? Ahol a dolgok történtek, ahol jó kiállítások, pezsgő szellemi élet, jó kávé és művészfilmek voltak. A Nosztalgia Kávéházba és hozzánk. Mindez először az országban – Szentendrén. Állandó szereplői voltunk a televíziónak és a magazinoknak. Ráadásul három év alatt ezerhatszáz grafikát adtam el, ami azóta is példa nélküli a magyar művészeti világban.
Jó volt itt lenni! Születtek a gyerekeink. Beírattuk őket a Hold utcai óvodába, aztán a Templomdombi iskolába, ahová én jártam értük, tanítás után. Itt egy táblára minden hónapban ki volt írva Radnóti Miklós Naptár c. versciklusának az adott hónapra szóló verse. Míg ücsörögtem, és a gyerekekre vártam, megtanultam a verseket. Imádtam minden sorát, így amikor nemrég egy albumot szerkesztettem a városról, a könyv fejezeteit is e versciklus köré rendeztem.
Hát így nő bele egy ember a városba. A gyerekek által, az iskola által, a munka és a megismert emberek által. Aztán az évek alatt azt láttam meg, hogy bárhonnan is érkezik ide az ember, történik vele valami, ami miatt – még, ha csalódik is az elvárásaiban – újra és újra, még akár húsz év után is visszatér. Legyen az magyar, vagy külföldi, a döntő többség valamiféle varázslat „áldozatává” válik, ami miatt újfent el fog látogatni ide. Lesznek kedvenc helyei, melyeknek aztán viszi a hírét, s ennek nyomán újabb és újabb tömegek érkeznek, hogy az elmesélt csoda végére járhassanak. Ahogy én vizsgálgattam a lehetőségeket, hogy mitől is lehet ez a varázslat, – valószínűleg naivan – arra a következtetésre jutottam, hogy az ok a művészet jelenlétében rejlik, ami persze nagyon sokféle, közvetett formában van jelen. A Duna közelségében, a kisvárosias jellegben, a házak arányaiban, a kőkeretes ablakokban, vagy a míves kapuzatokban.
Nyolcvan felé ballagva kezdtem el azt kutatni, hogy tulajdonképpen melyek azok az általános rendezőelvek, amelyek az életben fontosak, és oda jutottam, hogy a legalapvetőbb: az arányosság. Az arány egy olyan igazodási pont, ami anélkül is hat, hogy tudnánk róla. Legyen szó gazdasági életről, vagy emberi kapcsolatokról, fontos, hogy megtartsuk a helyes arányt. A túlzás káros, és rombol. Nem véletlen, hogy a művészetben ez egy primátus, így aztán például egy házat is csak akkor látunk szépnek, ha annak arányai rendben vannak. És azt hiszem, Szentendrének az a szerencséje, hogy minden beavatkozás és átépítés dacára, ez az arány – a művészettel karöltve – látensen, de mégis mindenütt jelen van, és ebben rejlik a város lényegének, szerethetőségének titka.
Én egy elég furcsa pasi vagyok, mert amit gondolok és mondok, azt megcsinálom. Amikor azt mondtam, hogy elvállalom a galéria vezetését, egy Magyarországon akkor még nem létező modell alapján, akkor azt komolyan gondoltam. A dunaújvárosi tanácsi lakásomat visszaadtam, s attól a perctől, hogy úgy döntöttem, ide jövünk – dacára annak, hogy nem a Kmetty Múzeum szép épületébe, hanem csak albérletbe – magaménak tekintettem ezt a várost. Aztán persze az évek során volt, hogy komolyabban felmerült a külföldre költözés lehetősége, de végül mindig maradtunk. Szeretek itt élni. Jó itt lenni. Szép házunk van, a gyerekeink is ide térnek vissza, szeretem a munkám és mind itthon, mind a világ más, jelentős városaiban van pár ember, aki becsüli, amit csinálok. És gondoljon bele: más országban nem lett volna alkalmam Radnóti verseket szerkeszteni a Szentendréről szóló könyvembe.
