„Csak azt a helyet lehet szeretni, amelyiknek a múltját is ismerjük.”
Budán nőttem fel, Szombathelyre jártam tanárképző főiskolára, és csak 1976-ban kerültem Szentendrére. Népművelés – magyar nyelv- és irodalom tanár szakon végeztem, és az első országos tudományos diákköri dolgozatom – amely aztán díjat is kapott – egyik bírálója, a Szentendrei Skanzen akkor kinevezett igazgatója volt. Ő hívott meg szeptembertől a Skanzenbe dolgozni, ami miatt roppant boldog voltam, ám amikor augusztusban jelentkeztem a munkára, sajnálattal közölte, hogy az állást már betöltötték. Majd hozzátette, hogy ne búsuljak, mert a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága Ferenczy Múzeumában van egy betöltetlen népművelő állás. El is mentem az igazgatóhoz, akivel beszélgettünk, és másnap már kaptam is a táviratot, hogy fel vagyok véve.
Hát így érkeztem Szentendrére, kicsit csalódottan, mert szívem szerint néprajzi területen helyezkedtem volna el. És aztán mégis úgy alakult, hogy az elkövetkező negyven évben, amikor beléptem a múzeum kapuján, hálát adtam a Jóistennek, hogy engem ide vezérelt, s végül innen, az első munkahelyemről mentem el nyugdíjba is. Az igazgató az első munkanapomon azt mondta, hogy egy évig tanulni fogok, minden, a múzeumi gyűjteménnyel és közművelődéssel kapcsolatos dolgot olvassak el, s ennek végeztével találjam ki, hogy milyen múzeumpedagógiát akarok, dolgozzam ki a programot, s ha kell, a kollégák segítenek. Ez egy új szakma volt akkor, és az volt benne a csodálatos, hogy nem voltak sztereotípiák, bármit csináltunk, érdekes, új és másokkal megosztható volt. 1978-ra egy folyamatosan bővülő ismeretanyagot felölelő, óvodástól gimnazista korosztálynak szóló múzeumpedagógiai ajánlatunk volt, amelynek bizonyos elemei – persze a kor követelményeihez és az új kollégák személyiségéhez igazítva – ma is megvannak.
Én mindig is úgy éltem, hogy számomra szinte fizikai örömöt okozott, ha valami újat megtudtam, vagy megismerhettem. Ezért azt kell mondjam, hogy a munkámnak köszönhetően, én végig örömködtem az életemet.
’81-re lett elegem az ingázásból, s szülői segítséggel meg tudtam vásárolni egy szamárhegyi házat. A férjemet is Szentendrének köszönhetem. A VLS-tag művészek nagyon jó kapcsolatokat ápoltak akkoriban Erdéllyel, s 1983-ban egyszer csak jött a hír, hogy egy festőművészt vissza akarnak toloncolni Erdélybe, mert a felesége – akivel azért kötött házasságot, hogy Magyarországra jöhessen – feljelentette őt. A „Mentsük meg Krizbai Sándort!” akcióra az én irodámban került sor, ugyanis az igazgatói irodán kívül, nálam volt egyedül crossbar a telefonvonal. De sajnos semmit sem tudtunk elérni. Alex végül egyedül intézte el, hogy itt maradhasson, s mikor mindezen túl volt, a Művésztelepi Galériában nyílt egy kiállítása, amelyhez a katalógus szövegét én fordítottam franciára. A megnyitó utáni bulin jöttünk össze, s vagyunk azóta is együtt.
Átépítettük a szamárhegyi házat, majd szépen zsinórban jöttek a gyerekek, Gergely, Teréz és Domokos, s én ’88-tól ’97-ig GYES-en voltam. Sokakkal szemben én élveztem a GYES-t, mert szerettem a gyerekekkel lenni, másrészt pedig, mert csapatostul jártak a vendégek hozzánk. Amikor visszamentem dolgozni, egy egészen más világba csöppentem. A főnököm a közművelődést „kommunista csökevény”-nek tartotta, és összevonta a képzőművészeti osztályt a közművelődésivel. De én nem foglalkoztam igazán ezzel. Tettem a dolgomat, és elvoltunk egymás mellett, sőt még abban is támogatott, hogy – már negyven felett – elvégezhessem a kulturális menedzser egyetemi kiegészítő szakot. Úgy éreztem, meg kell értenem azt az új világot, ahol immár minden dolog központi kérdése az üzlet, a pénz, a bevétel lett.
Szentendre a ’60-as évek elején még egy békés, nyugodt, erős nemzetiségi hagyományú, csöndes kisváros volt. A ’60-as évek közepétől és a ’70-es években felerősödve egyre több betelepülő érkezett, akiknek a helyi lakosok nem igazán örültek, pedig az a beköltöző réteg még nyitott volt a városra, annak helytörténetére, művészetére. Ma azt tapasztalom, hogy a betelepülés változatlanul erős, ugyanakkor az újonnan beköltözők döntő többsége nem kíváncsi arra, hogy hová érkezett. És ezt a város nagyon megsínyli, mert azok, akik nem tudják, hogy hová jöttek, és nem ismerik a helyet, ahol élnek, azok nem is védik, óvják és szeretik; számukra ez a város csak egy „trendi” lakóhely. Holott az lenne a jó, ha észrevennék azt a sok értéket, amit ez a város rejt, hogy azok ne felejtődjenek el.
Szentendre értékeit én három egyenrangú csoportra osztom, a helytörténetére, a nemzetiségi múltjára – egy nagyon gazdag, szerb kulturális hagyatékra –, valamint a képzőművészetére. S hogy miért lenne fontos ezeket ismerni?
Hogy amikor jön a jómódú, fővárosi ember, és megvesz egy régi, szentendrei házat, akkor a fenti értékeket szem előtt tartva és megőrizve kezdjen bele átépítésekbe, és semmiképp se változtassa meg az épület arányrendszerét. Mert sajnos a magyar mentalitásból valahogyan kimaradt annak belátása, hogy nem a hely (ahová költözöm) kell alkalmazkodjon hozzám, hanem fordítva, én a helyhez. Tudni kellene, hogy minden egyes faragott kődarab, amit kivesznek akár egy kerítésből is, az a város értékeiből vesz el. Mert a városnak saját arculata van, amelyet nem lenne szabad lerombolni. S szerintem az is tény, hogy csak azt a helyet lehet szeretni, ahhoz a helyhez lehet kötődni, amelyiknek a múltját is ismerjük. Csak ebből válhat otthon, mert gyökértelenül nem beszélhetünk, legfeljebb csak lakóhelyről.
Én a főiskolai éveim alatt, Szombathelyen nagyon utáltam a kisvárosi légkört. Azt gondoltam, ha egyszer visszajutok Budapestre, soha többé nem jövök onnan el. És itt Szentendrén egyszer csak rájöttem, hogy mennyi öröme van a kisvárosi életnek – hiszen ismerem a szomszédokat, a boltosokat, ha lesétálok a városba, ötpercenként köszönök valakinek, vagy épp nekem köszönnek. Én mind a mai napig megállok Szamárhegyen a Tobakosok keresztjénél, ámulok és bámulok. Még mindig készítek magamnak fotókat a városról, és még mindig van rengeteg dolog, amit nem tudok, de ha felfedezek valamit, óriási örömmel tölt el. A legszebbnek pedig akkor találom Szentendrét, amikor téli estén, hóesésben, mikor már nem járnak az emberek, végigsétálok a belvároson. Olyankor minden fehér, mintha egy mesevárosba csöppentem volna. S bár nagyon szeretek utazni a világban, ma már tudom, hogy a csodát nem kell mindig máshol keresni, mert az sokszor ott van a szemem előtt.
