„A szívünkhöz nőtt ez a város, szeretünk benne otthon lenni.”
Évekig laktam kettesben a nagylányommal Óbudán, mikor új szerelem jött az életembe, akivel közös jövőt terveztünk. Szentendre mindig is, mint egy mesevilág élt bennem, sokat kirándultunk ide, mint egy ékszerdobozra, csodálattal néztem rá, de sokáig el sem mertem hinni, hogy egyszer akár itt is élhetnék. Az új, közös otthonunkat mindenképp vidéken képzeltük el, folyamatosan „jöttünk kifelé” nézelődni, de egyik város sem fogott meg bennünket, mígnem egy nap bátorságot gyűjtöttünk, és rá mertünk nézni Szentendrére is. Püspökmajorban találtuk meg azt a családi házat, ami az elvárásainknak leginkább megfelelt, így aztán 2010-ben, Eszter lányunk születésének évében Szentendrére költöztünk. Az esküvőnket is ide szerveztük, és – lehet, hogy másoknak semmiségnek tűnik, de – számomra azzal, hogy oklevelet kaptunk a polgármestertől, egy alapot kapott a szentendrei életünk is.
Egy ideig még azért visszajártunk Budapestre – orvoshoz, fodrászhoz, kozmetikushoz –, de ezt idővel megelégeltük, és a valódi integrálódásunk azzal történt meg, hogy itt kezdtük el megkeresni, és igénybe venni ezeket a szolgáltatásokat is. A főzőiskola ötlete is valahonnan innen ered, ugyanis mi magunk nagyon sokat jártunk Budapestre főzőiskolákba, ugyanakkor itt, Szentendrén nem találtunk. Apukám, a nagyszüleim és a tanulmányaim révén erős a kötődésem a gasztronómiához, és igazából a gyes alatt fogalmaztam meg azt magamnak, hogy ez az, amihez értek és amit szívesen csinálok. Ráadásul a házunk alsó, elszeparált szintje is adott volt mindennek a megvalósítására.
2013-ban nyitottunk. A férjemen kívül senki sem hitt ebben a vállalkozásban. Azt mondták, Szentendre egy alvóváros, ide csak aludni járnak haza az emberek, senki nem fog idejönni, pláne úgy, hogy mi is idegenek vagyunk itt – így nem lehet vendégkört építeni. Én viszont nagyon hittem benne, mert azt éreztem, van itt erre igény, csak meg kell valósítani a lehetőséget rá. Itt is ugyanolyan emberek élnek, mint Budapesten, köztük rengeteg a kisgyerekes, és nálam tudatos volt, hogy gyerekeknek is szervezzek programokat.
Az persze tény, hogy az első kurzusaink nagyon kevés résztvevővel indultak el, és az lett a tapasztalatom, hogy nem a reklám, hanem a „szájról-szájra” ajánlás az, ami ugyan hosszabb időn belül, de lelkes és visszatérő vendégeket hozott, de ma már azt látom, hogy a főzőiskola nemcsak, hogy megszólította a helyieket, de nálunk közösségek is épülnek, erősödnek. És azt hiszem, mi ezzel a vállalkozással egyúttal rá is cáfoltunk arra az állításra, hogy Szentendre alvóváros lenne.
Azt vettem észre, hogy egyre kevesebbszer járok Budapestre, nem szeretek már innen kiszakadni, a város, mint egy védőburok vesz körül bennünket. Amit korábban gondoltam, hogy ez egy mesevilág, beigazolódott. Budapestiként például fantasztikus dolog azt megélnem, hogy a lakóhelyem utcáin lépten-nyomon ismerősökkel, barátokkal találkozom, és a „Hogy vagy?” kérdés valódi beszélgetéseket szül. Lettek kedvenc helyeink, ahol a tulajdonos a nevünkön szólít, vagy épp kiinteget a konyhából. A gyerekkönyvesboltban már tudják, melyik könyvet ajánlják Esztinek, a csokiboltban pedig megszokott rituálémmá vált a cayenne borsos presszókávé, mellé csokoládéba mártott narancshéjjal.
Nekem Szentendre az otthonom. Érdekes, hogy Budapesten születtem, és az életem nagyobb részét ott töltöttem, de mostanra mégis az az idegen számomra. Itt egy kicsivel lassabb, nyugodtabb az élet, tisztább a levegő, hallani a madárcsicsergést, sőt, mi reggelente kakaskukorékolásra ébredünk. A szívünkhöz nőtt ez a város, szeretünk benne otthon lenni.
