Zakatol egy belső történet, a Főtértől balra fel, haladósan, ahogy utcai üzemmódban általában szokott. A történet és törtjei, hangtalan szisszenések és sóhajok és belefeledkezések, amelyek hol húznak, hol pedig tolnak előre, gondolatról gondolatra, hát hagyom, legyen – úgysem tűrnek ellentmondást.
Az Alkotmány utca közepén, a Virágok terén megáll, pedig nagyon ritka, hogy megáll, noha ott és akkor mélyül, ahol és amikor megáll. Most már én is látom és értem miért. Fotókra tört rokonokat pillantott meg, a virágok és az iparművész ruhák delejes színein túl.
Így a szisszenés és a sóhaj és a belefeledkezés után pár percre megáll és most nincs zakatolás, nincs haladás. A történet most nem történik, csak úgy van, a gondolatok elszeleltek, csönd vesz körül minket. A némaságban szinte hallani a fényképes történetek ritmusát a kőfalon. Valamennyi Szentendre, Nádas Péter kiállítása.
A régi idők művészei és egy kedves pepita ruha gallérral. Én is így akarok ülni és rajzolni egész nap, egy szentendrei lépcsőfokon, kapualjban, kiált bele a csöndbe egy gondolat. Lehet róla szó, szerzünk galléros ruhát is, festéket is, csak most csitt, még egy kicsit, kéri a történet, és lassan, meg-megállva újrarakja önmagát, mire a kőfal végére ér.
Majd még egy utolsó visszanézés, és elindulok újra tovább.
