„Hálás vagyok, amiért mára Szentendre ad otthont a családomnak, és a munkámnak is.”
A Nógrád megyei Szentkúton születtünk, én is, a férjem is, s évekkel később itt alapítottunk családot. Ahogy nőttek a gyerekeink, azt vettük észre, hogy a lakhelyünk adta lehetőségek határához értünk. A férjemet Gyöngyöshöz kötötte a munkája, engem Salgótarjánhoz, s a lányainkat is ide hordtam nap mint nap óvodába, iskolába. A költözésről való beszélgetések során merült fel Szentendre, mint opció, ugyanis egy baráti házaspárunk is itt élt. A következő tavasszal ellátogattunk hozzájuk, s szinte első látásra beleszerettünk a városba. Biciklire pattantunk, örültünk a kerékpárútnak, de nem kevésbé a látványnak, a Bükkös-pataknak, az erdőnek, a Dunának és az óvárosnak. A természeti adottságok elvarázsoltak, a belvárost pedig, azon túl, hogy elragadónak, egyben élhető méretűnek is találtuk. Pismányban építkeztünk, de az álmom már akkor is az volt, hogy egy nap a belvárosban saját szépségszalont nyithatok.
Ragaszkodtunk ahhoz, hogy a lányok helyi iskolába járjanak, sőt, ahhoz is, hogy a házunk buszmegállóhoz közel legyen, hogy minél hamarabb önállóan tudjanak majd közlekedni. S hogy az ingázásokat minimálisra csökkentsük, eldöntöttük, először megnézzük, milyen programokat, éttermeket, üzleteket kínál ez a város, ahelyett, hogy Budapestre mennénk. Színházbérletet vettem, ahová rendszeresen járunk, a fesztiválokra mindig lejövünk, s ha csak tehetem, helyi terméket, vagy helyi üzletben vásárolok. A Duna-part pedig adta, hogy ha valamit sportolok, akkor az a futás lesz. Mind a mai napig, heti két-háromszor rendszeresen futok, és minden alkalommal lenyűgöz a látvány – még télen, a jégtáblák látványa is. Nagyon lehet szeretni ezt a kisléptű, és mégis teljes életet. A napokban azt is megbeszéltem a barátnőmmel, hogy ezentúl havi egyszer úgy töltünk el közösen időt a városban, mintha turisták lennénk, hiszen még rengeteg felfedeznivalót tartogat.
Emlékszem, amikor megérkeztünk, szomorú voltam. Nehéz volt eljönni onnan, ahová tartozom, még akkor is, ha mindez tudatos és ésszerű döntés volt a részünkről. Szerencsére azonban hamar tudok pozitív szemmel nézni a dolgokra, így rövid időn belül feltaláltam magam, a szomszédaink például olyan szeretettel fogadtak – az építkezésünk ellenére is! – hogy velük mind a mai napig jó barátságot ápolunk. Persze ahhoz, hogy magát a várost is otthonomnak érezzem, éveknek kellett eltelni. Azt hiszem, ez valahol akkor kezdődött, amikor azt vettem észre, hogy az utcán rendszeresen ismerősökbe, barátokba botlok. Sőt, csak nemrég vettem észre magamon, hogy ha az M0-áson tartok hazafelé, akkor már nem Nyíregyháza felé húznám a kormányt, hanem ösztönösen Esztergom irányába.
Végül idén a szalonnal kapcsolatos álmom is valóra vált. Tavaly vettük meg a Bükkös-patak mellett egy bűbájos kis házat, amibe amint megláttam, beleszerettem. Láttuk benne az óriási munkát, de az biztos volt, hogy eredeti formáját, színeit és értékeit megtartjuk. Ez így is történt, s azt gondolom, Szentendre belvárosához méltó módon újítottuk fel. Hálás vagyok, amiért mára Szentendre ad otthont a családomnak, és a munkámnak is.
