„Szentendre egy hatalmas olvasztótégely, és ettől olyan elképesztően izgalmas és inspiráló.”
1994-ben, menyasszonyként kerültem Szentendrére. Főiskolásként kezdtem a Vujicsics Tihamér Zeneiskolában tanítani. Mi választottuk ezt a várost, s az első pillanattól kezdve magaménak éreztem, de azokban az években, összehasonlítva szülővárosommal Esztergommal, vagy Váccal, ahol a középiskolát végeztem, számomra alvóvárosnak tűnt.
Szentendre egy hatalmas olvasztótégely, és ettől olyan elképesztően izgalmas és inspiráló. Sokfelől érkeztek és érkeznek ide emberek, és varázslatosnak tartom, ahogyan szálak sokszor összeérnek. Például nem tudunk a kórussal úgy elutazni az ország valamely pontjára, hogy ott valamelyik tagunknak ne legyen rokona, vagy ismerőse, aminek aztán mi minden előnyét élvezzük, és nem mellesleg ezek a kapcsolatok visszahatnak Szentendrére is, mert a mi működésünket segítik, a mi hírünket viszik.
Mára Szentendre számomra az a hely lett, ahonnan nem vágyódom el, amit nem tudok megunni. Szerelem, hit, hivatás hozott ide, s végül család, gyülekezet és munkahely fogadott be. Itt még az sem gond, ha épp nem tudok elmenni nyaralni, mert ott a püspökmajori teraszom, ahol reggel megiszom a kávém, és a Tófenék változatos képeit, a környező hegyeket csodálom, de látom a Megyeri hidat, gyönyörködhetek lovakban, őzekben, fácánokban, mindenféle madarakban, és esténként még tűzijátékokban is. A Káli-medencét juttatja eszembe, ahol nászúton voltunk, és arra gondolok, hogy ha most épp itthon is vagyok, én így vagyok a helyemen, és ha soha többé nem lépek ki ebből a városból, akkor is szerencsés vagyok, mert a mindennapjaim ilyen örömökben telnek el.
Nem vezetek. Napi sétám a Kálvária dombon és a Bükkös-patak partján visz. Ilyenkor gyakran a műveket tanulom, mert bennem örökké szól a zene. Aztán a zeneiskolába érve a nyitott ablakon át versenyt énekelnek tanítványaimmal a fákon csiripelő madarak, és a szinte kacagó hangon hápogó vadkacsák. Olyankor hallatszik, hogy nem úgy fújják, mint szokták, hanem arra reagálnak, ami a teremből szűrődik ki. A szolfézsterem ablakából is gyönyörű a panoráma, amit nap mint nap megcsodálok, mert pillanatok alatt képes megváltozni, nemcsak az évszakokkal. A délután egy pontján, amikor a megszokott kép csodás fényben tündököl, félbeszakad a tanóra, hogy a gyerekek is láthassák, mert két perc és már nem ugyanaz.
Engem Szentendre rabul ejt, folyamatosan inspirál és feltölt. Nagyon szeretem.
