„Szentendre a mindenem, a vérem.”
Soha nem szoktam kérkedni ezzel, vagy privilégiumokat kérni azért, mert szentendrei vagyok, egyszerűen csak büszke vagyok arra, hogy a családomat több, mint kétszáz év köti ehhez a városhoz, s az unokáim immár a nyolcadik generáció, akik itt élnek. Mindemellett külön büszkeség számomra az apai ágról való szerb származásunk. Az ő anyanyelve szerb volt, és a régi Ferenczy Múzeum helyén álló szerb ortodox iskolába járt. Egy ideig éltünk aztán Budapesten is, de rengeteg időt töltöttünk Szentendrén a nagymamánál, aki hároméves koromtól templomba is rendszeresen elvitt. Az akkori városi életkép egészen más volt. Nyugalmasabb, szelídebb. Nem volt ennyi kocsi, és ahol most a 11-es út megy, házak álltak kertekkel, kecskékkel, tyúkokkal, tehenekkel.
A patakparton laktunk, a régi piac mellett. És nekem mind a mai napig az egyik legszebb zene a vaspántos stráfkocsi csörgő-zörgő hangja, amivel a piacra jöttek, és hozták a terményeket, az állatokat. Nyaranta én már öt óra, fél hat körül felkeltem – pedig veszekedtek velem, hogy miért nem alszom –, mert indultam ki az utcára, ahol vártak a barátok. Ezeket a szavakat, hogy „várnak a barátok”, nem tudom mai értékekkel definiálni. Az akkor nekem mindent jelentett. Sohasem terveztük el, hogy mit fogunk aznap csinálni, de nem is kellett, reggelente kitaláltuk. Annyi játék volt! Biciklizés, patakparton kosárral halászás, séta az erdőben, vagy volt, hogy felduzzasztottuk a patakot, és az útról ugráltunk fejeseket. Mezítláb jártunk, és jóízűen beszélgettünk egymással akár éjfélig is, aztán szóltak, hogy gyertek már be, mert holnap is lesz nap. Pici, jelentéktelen dolgoknak örültünk. Annyinak, hogy „kimegyek, mert várnak barátok”…
Más volt a ritmus, mások voltak a célok. Ugyanakkor számomra mind a mai napig öröm, ha új embereket ismerhetek meg, mert jó találkozni más véleményekkel, megtudni, mások hogyan látják a világot, és tanulni egymástól. Én azt mondom, ezekért a pillanatokért érdemes élni. És örülök, hogy egy olyan nemzethez is tartozom, amelynek a habitusa ugyan hirtelenharagú, de mindemellett jókedélyű, mulatni szerető, barátkozó, közvetlen. Apám is ilyen volt, én is ilyen lettem.
Szentendre a mindenem, a vérem. Petrovics Emil, zeneszerző mondta azt, hogy „úgy vagyok magyar, hogy szerbségemet feledni nem akarom”. Mindezt én magam is vallom. Büszke vagyok az őseimre, arra, hogy miattuk lehetek ma itt. Irántuk való tiszteletem és megbecsülésem jele, hogy mind a mai napig eljárok a pravoszláv misékre.
A szerbség, mint kultúra, vallás és gasztronómia sokat adott Szentendrének is; mindennek köszönhetően válhatott ez a város Európa legészakibb mediterrán városává, amely olyan bájjal, atmoszférával és lelkülettel bír, ami iránt nem lehet közömbösnek maradni. És azt mondom, hogy az embernek ismernie kell nemcsak a saját, hanem a lakóhelye múltját, és gyökereit is, ahhoz, hogy látni és értékelni tudja a jelent, és ahhoz, hogy az értékeket tovább tudja adni a jövőnek, a gyerekeinek.
