„Szentendre nekem a „nullás kilométerkő”.
Nagymamám és a nővére még kisiskolások voltak, amikor dédapám Hatvan mellől Szentendrére költöztette a családot. Az én első szentendrei emlékeim hozzá kötődnek, aki nyugdíjas korában kétlaki életformára váltott, s minden évben, amint tavaszodni kezdett, a budai lakásából kiköltözött a pismányi nyaralóba. Nyugalom, biztonság, napsütés – ezek az emlékképek fűznek az itt töltött nyarakhoz. A belvárosi séták kivételes alkalmaknak számítottak. Ilyenkor az első célpontunk a görög utcai fagyizó volt, majd irány a gát, a Duna-part, ahol aztán kavicsokat keresgéltünk és kacsáztunk. Az óvárosra minden egyes alkalommal rácsodálkoztam, és mind a mai napig erősen él az emlékezetemben, ahogyan ballagunk lefelé Pismányból, átkelünk a Bükkös-patakon, majd a kockakövekre lépünk és megérkezünk a Bogdányi utcán át Fő térre.
Aztán hosszú évekkel később, végzős egyetemista koromban, amikor kiköltöztünk Szentendrére, az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy ide járunk haza. A pannóniatelepi HÉV megálló, – amelynek padján ülve az ember a határtalan mező látványában veszhetett el – leginkább egy Isten háta mögötti vasútállomásra emlékeztetett. Valahányszor utaztam, ez az élmény olyan meseszerű volt, hogy egy-egy pillanatra ki is szakított a hétköznapokból.
Aztán immár szentendrei lakosként végre megismertük a téli Szentendrét. Ez egy újabb izgalmas tapasztalás volt, ugyanis az esti sárgás-gyér fények, és a szinte kihalt város hangulata hatalmas kontrasztot jelentett a nyári nyüzsgéshez képest, s mégis ettől lett olyan igazi az ittlétünk, hiszen megismertük és megszerettük a város téli arcát is.
Nagyon inspirálóan hatott rám az első időszak. Ahogy egyre inkább felfedeztük a várost és a környéket, egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindenféle karakterekről, lényekről találok ki történeteket, akik itt, köztünk élik titkos életüket a kertekben, a házak padlásain. Otthon aztán figurákat rajzoltam hozzájuk, és ahogy mélyültem el az alkotásban, egyre jöttek az újabb színek és formák, s azt vettem észre, hogy egy olyan intuitív és színes oldalam szabadul fel, amelyet a napi munkámban (az építészetben) akkoriban nem volt alkalmam megélni.
Ahogyan elkezdtük belakni a várost, egyre több útvonalat próbáltunk ki, egyre több utcát ismertünk meg. Hamar rájöttünk, hogy ennek ellenére sem lehet eltévedni, mert végül mindig ugyanoda érünk. Egyik ilyen alkalommal bevillantak a ’80-as évek kalandjáték könyvei, melyeknek a lényege az volt, hogy az olvasó maga döntött arról, hogy merre halad (melyik fejezethez lapoz), s ezáltal ő határozta meg a játék menetét, a történet végkimenetelét. Azt gondoltam, hogy Szentendre városszerkezete és léptéke pontosan megfeleltethető egy ilyen játéknak, s így született meg a Szentendre, mendemonda – menvemondva útikönyvem ötlete. Grafikus szakmai vizsgamunkámként kezdtem el kidolgozni és formába önteni a koncepciót. Tudatosan kezdtem el a várost körbejárni, mellé helytörténeti szakirodalmat olvastam. Később, az építészirodai munka mellett éjszaka és hétvégén dolgoztam hol a szerkezeten, hol a szövegen és az illusztrációkon. Aztán amikor a végeredményt a kezembe vettem, meg kellett állapítanom, hogy bár írtam egy útikönyvet, mégis alig utazom, úgyhogy az utóbbi hónapokban a felszabadult időmet városok felfedezésével töltöm, újabb témákat gyűjtök, fotózom, rajzolok.
Ugyanakkor Szentendre nekem mindig a „nullás kilométerkő”. Szeretem a nyár és tél mutatta kétarcúságát, szeretem, hogy bárhol máshol ülök a Duna partján, tudom, hogy a víz összeköt vele. Szeretem, amiért inspirál, s amiért néha azt az érzést kelti bennem, hogy épp a Varjúdombi mesékben járok.
