Menü Bezárás

Szepes Gizella története

“Én azt hiszem, a Dalmát pince működtetésével elvégeztem azt, amit egy embernek érdemes megtennie az életében – kisközösséget építettem, s közben megmutattam, hogyan lehet nyitottan és elfogadóan élni.” 

A legelső pinceklubomat a Fóti Gyermekváros légópincéjében alapítottam meg. Ide 1963-ban költöztünk a szüleimmel, akik pedagógusként dolgoztak a gyermekvárosban, mi is itt jártunk iskolába, s csak tizennégy évesen kerültem el Újpestre, a Könyves Kálmán Gimnáziumba, ahol aztán szintén szerveztem egy pinceklubot. Először egy osztálykirándulás alkalmával jártam Szentendrén, s már akkor megtetszett ez a romantikus ház a Tobakosok keresztje mellett, ahová végül férjhez mentem, s ahol mind a mai napig élek. A Fő téri könyvesboltban kezdtem el dolgozni, ahol Fridli Ancsától rettentő sok mindent megtudtam a városról, s annak lakóiról – emlékszem, milyen gyakran álltunk a kirakatban, és ő szép sorban mesélt nekem a téren elhaladókról, hogy ki kicsoda, s ki kinek a kije. Persze akkor még kicsi volt ez a város, a Fő téren pedig a valódi élet zajlott, hiszen ott voltak az üzletek, ahová a helyiek nagy cekkerekkel jártak.

A következő „pincémet” a Galéria presszóban találtam meg, ahol akkor vállaltam munkát, amikor a gyerekeink óvodások lettek, s itt kezdtünk el először koncerteket, színházi előadásokat is tartani. A ’90-es évek elején, a rendszerváltás szelével Svédországból hazaérkező Takács Lajos megvásárolta Szánthó Imre grafikustól a Malom utca 5. szám alatti Dalmát házat, majd kialakította és finanszírozta annak feltételeit, hogy a pincében egy közösségi tér nyíljon, és rám bízta annak üzemeltetését. Ami itt létrejött, a saját eposzi jelzőm szerint egy kultúrkocsma, s én nem voltam más, mint kultúrkocsmáros. 1992. március 20-án nyitottam. Akkoriban egy hatalmas eufória uralkodott a generációmban, amikor egy pillanatra elhitte az ember, hogy Magyarországból végre egy normális ország lesz. Olyan volt ez, mintha végre levegőhöz jutnánk, s ebből adódott az is, hogy ezen az újonnan nyíló helyen bármilyen programot megszervezhetünk. Az első öt-hat évben havi húsz-huszonnyolc programunk volt – irodalmi felolvasások, zeneiskolások kakaókoncertjei, filmklub, közéleti beszélgetések helyi és országosan ismert emberekkel, jazz- és népzenei koncertek, teátrum előadások és Miles Davies emlékfesztivál minden évben. S persze nem azt mondom, hogy egyfolytában Heideggerről beszélgettünk, de valahogyan valamelyik asztalnál mindig a jelen volt a művészet. Volt olyan vendégem, aki kultúrsokként jellemezte mindazt, amit a Dalmát pincében kap. S persze nagyban hozzájárult a hely sikeréhez, hogy akkoriban még Budapesten sem volt számottevő konkurenciája, így mindaz, amit mi nyújtottunk, viszonylag újnak számított.

A Szamárhegyi Betlehemes története is itt kezdődött. Schramkó Péter ötlete volt, aki a nyitás idején költözött Szentendére. Hozott egy pásztorjátékot, aminek a szerepeit kiosztottuk a vendégeink között. Pálinka és hagymás zsíroskenyér mellett tartottuk a próbákat, és végül annak ellenére, hogy nem is nagyon hirdettük meg az előadást, várakozáson felüli sikere lett. Nem volt kérdés, hogy a következő évben is megismételjük… Tíz évig működött a Dalmát pince, 2002-ben zártunk be. Igazán attól fáradt ki ez a dolog, hogy egyrészt elkezdtek más helyek is nyílni, másrészt a rendszerváltást követő pár éven belül a társadalom újra megosztott lett, s ezt megéreztük a látogatottságon is. Például egy Lengyel Lászlóval való beszélgetésre már csak négyen jöttek el, vagy amikor a könyvhét alkalmából Konrád Györgyöt hívtam meg, sárga csillagot rajzoltak a plakátunkra. S bár a hely a kezdetektől fogva nem volt rentábilis, idővel finanszírozhatatlanná is vált. Nem sokkal ezek után az ingatlan is eladásra került, s mivel az új tulajdonosnak más tervei voltak, bezártunk.

2005-ben találtam ki azt, hogy az apósom garázsépületéből kávézót csinálok, s így született meg a Dalmát Kávézó (később Dalmát Szamár). Sok mindent ugyan nem lehetett átmenekíteni, de kiállításokat, felolvasásokat és a betlehemest igen. Amikor azonban a férjem megbetegedett, úgy döntöttünk, hogy kiadjuk a kávézót. Azt gondolom, minden generációnak – ha szerencsés – adatik egy kultikus hely. Azt biztosan tudom, hogy Szentendrén van egy nagy generáció, aki a Dalmát pincében „nőtt fel”, s ami miatt úgy érzem, hogy ez a hely fontos volt. A kocsma a szocializáció alapélményét adja. Kultúra alakító hely, hiszen a legtöbben soha nem azért jöttek, hogy igyanak, hanem mert tudták, ha bejönnek ismerőssel találkoznak, akivel pár percet, de az is lehet, hogy egy egész estét végig fognak beszélgetni. Társas lények vagyunk, s nem azért járunk nyilvános helyekre, mert ott jobb vagy olcsóbb a kávé, mint otthon, hanem hogy azt ne egyedül igyuk meg.

Én azt hiszem, a Dalmát pince működtetésével elvégeztem azt, amit egy embernek érdemes megtennie az életében – kisközösséget építettem, s közben megmutattam, hogyan lehet nyitottan és elfogadóan élni. Számomra mindez a lét legtermészetesebb formája volt, ráadásul örömmel töltött el.