„A Szamárhegy életem egyik meghatározó helyszíne lett, hiszen itt váltam szülővé. A várost a gyerekeim szemén keresztül ismerhettem meg, és gyökereket a gyerekeim, és mások gyerekei által sikerült eresztenem.”
Amikor a férjemmel 2000 környékén úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk másik szeretett városomat, diákéveim helyszínét Pécset, a célt Budapest környékében határoztuk meg. A diplomám megszerzésével szinte egy időben kitanultam az ötvös mesterséget is, és viszonylag gyakran kellett a munkám miatt Budapestre járni. A fővárost egyáltalán nem tudtam elképzelni lakhelyünkként. Valahogy kisebb, meghittebb közösségben képzeltük el a családalapítást, s Szentendre erre tökéletesen alkalmasnak tűnt. Gyerekkoromban voltunk itt nyaralni, illetve tinédzser éveim végén egy barátunknak volt itt nyaralója, és gyakran elugrottunk ide csak úgy „programozni”, például a Dalmátba, vagy a Chez Nicholas-ba. Persze átutazóként, vendégként más aspektusból látod a várost. Amikor a férjemmel eljöttünk szétnézni, a Kör utcában landoltunk, és tetszett, ahogy a helyiek nagyon kedvesen útbaigazítottak bennünket, sőt, ajánlottak helyeket, hogy mindenképp nézzük meg. (Olyan nevekkel dobálóztak, mint például Mókus híd, amik nekünk akkor semmit sem mondtak.) Az első ingatlanközvetítő is azt hitte, magabiztos tudásunk van arról, hogy Pismány, Izbég, a Bükkös patak környéke vagy éppen Szarvashegy a kedvenc városrészünk, pedig fogalmunk sem volt, mit is akarunk pontosan. Szerencsénk lett, mert a 11-es és a Duna közötti belvárosi „szigeten” találtuk meg a házunkat, amit 2001-ben vásároltunk meg és amit később teljesen felújítottunk.
A Szamárhegy életem egyik meghatározó helyszíne lett, hiszen itt váltam szülővé. A várost a gyerekeim szemén keresztül ismerhettem meg, és gyökereket a gyerekeim, és mások gyerekei által sikerült eresztenem. Bár azt gondolom, a természetem is szerencsés, mert nagyon szeretek beszélgetni, könnyen kapcsolódok az emberekhez. Nagyon jó évek voltak ezek! A KisMesterek foglalkozásokat akkor indítottam el, amikor a gyerekeim ovisok lettek. Ebben tudtam ötvözni a pedagógus és az alkotó, kreatív énemet. Először óvodáskorúaknak tartottam, s az első alkalmaink arról szóltak, hogy irodalmi, vagy zenei műveken keresztül közelítettük meg az alkotás folyamatát. Például úgy, hogy azokból üzeneteket, motívumokat, szereplőket emeltünk ki, melyek kapcsán aztán készítettünk valamit. Áttörésnek éreztem mind a foglalkozások, mind a szentendrei létem tekintetében, amikor helyi művészek (például Bognár Vera, ef Zámbó István, Kovács Putu bácsi, Jermakov Kata, Pistyur Imre, Asszonyi Zsófi) beengedtek engem és a gyerekeket a műhelyeikbe, hiszen a műtermek megnyílásával egy új, titkos világ tárult fel mindannyiunk előtt. Hálás szívvel gondolok rájuk, mert ők voltak azok, akik értékelték a legkisebbek fogékonyságát, felismerték, hogy bevonásukkal érdemes és lehet is terjeszteni a művészetet.
Aztán ahogyan nőttek az ovisaim, kitaláltam, hogy rendeljünk funkciót is az elkészült tárgyakhoz. Innen már csak egy lépés volt a másik fajta foglalkozás típusom, a Kísérletező KisMesterek, melynek az alapját a természettudományok adják, s amellyel már az iskoláskorúakat is meg tudtam szólítani. Fantasztikus, hogy ezzel a módszerrel, milyen könnyen be lehet vonni a gyerekeket a tudomány világába. Sokszor mennek el úgy egy-egy óráról, hogy itt varázslat történt. Amit például nagyon szeretnek, az a „rakétakilövés” – egy egyszerű PET palackot szigetelőszalagokkal feldíszítünk, vízzel töltjük meg, majd levegőt pumpálunk bele, minek következtében a palackunk jó pár méter magasra repül föl. Nem csoda, hogy ma már a foglalkozások előtt a gyerekek szinte kivétel nélkül felteszik azt a sürgető kérdést, hogy „És ugye robbantani is fogunk?”…
Az elmúlt több év egyik tanulsága számomra az is, hogy a gyerekek nem változtak. Ugyanolyan érdeklődőek, mint rég, s hiába a digitális világ térnyerése, ha jó kérdést teszel fel nekik, például azt, hogy „Szerinted ez hogy működik?”, „Szerinted ez miként valósítható meg?”, „Szerinted ez hogy történt?”, akkor nyitva az út hozzájuk. Valamennyi kismesterem hozzátett ahhoz, hogy Szentendrét az otthonomnak érezhessem. Abban az időszakban, amikor nagyon sok szakkört tartottam, nem tudtam úgy végigmenni a városon, hogy két-három csillogó szemű gyerek ne csimpaszkodjon belém az utcán. Azt hiszem, ezek a fajta élmények azok, amelyekáltal beépülünk egy közösségbe, s amelyek aztán ideragasztanak.
Szentendre léptéke is tökéletes a számomra. Itt kezdtem el újra aktívan tollaslabdázni, a Templomdombi hobbi csoportban táncolni. Ezek mind olyan mikroközösségek, amelyek a tagjává válásával egy kicsivel megint csak jobban kezdtem el kötődni a városhoz. Szeretem Szentendre sokszínűségét is, azt, hogy itt szó szerint tobzódni lehet akár a barokk épületek, akár a Fő tér lámpáinak a színeiben, de a természet zöldjében is. Itt megengedhetem magamnak, hogy „csak úgy” legyek. Gyakran lesétálok, vagy lebiciklizek a Dunához, vagy a patakhoz, és csak bámulok a vizet, a fényeket, kikapcsolódom. Budapestre pedig már csak akkor utazom, ha nagyon muszáj, sőt, gyakran tapasztalom, hogy egy-egy megbeszélésre szívesen kijönnek hozzám, s akkor mindig kiderül, hogy minden embernek van legalább egy szentendrei jó élménye.
Kedvenc helyem a Tobakosok keresztje és a Szőlő köz környéke, talán, mert itt vagyunk a belvárosban a legmagasabban. Itt szinte minden kismesteremről készült fotó is. Gyakran állok meg itt, és ha egy picit elcsendesedek, azt veszem észre, hogy nemcsak a Dunát, hanem magamat is látom.