„Szentendre 1978 nyarától élt álomvárosként a képzeletemben, amikor is elsőéves egyetemistaként a Skanzenben tölthettem a gyakorlatomat. Azt éreztem, hogy mindig is egy ilyen komfortos, kisvárosi közegre vágytam, ahol amikor végzek a munkával, sétálhatok egyet a Duna-parton, andaloghatok a kedvessel az ódon utcákon, vagy ehetek egy fagyit a Surányi Pista bácsinál.”
Annyira más volt a lépték a már ismert Miskolchoz és Debrecenhez képest, és azt képzeltem, Szentendre nem provinciális, itt az élet minden szempontból csodálatos, hiszen ez a város élhető, barátságos, rengeteg újdonságot kínál, romantikát és érdekességeket rejt. Aztán ez egy olyasfajta prekoncepció, ami vagy igaz, vagy nem… Mindenesetre Szentendre akkoriban el tudta magáról hitetni, hogy itt izgalmas dolgok történnek, s mindez, mint elérhetetlen álom hatott rám a miskolci és a debreceni lakótelepi világ viszonylatában. A költözés realitását végül a későbbi munkám hozta meg. Életemben először az egyetemen éreztem azt, hogy végre önmagam vagyok, szerettem a vizsgaidőszakot, a kihívásokat. Aztán amikor Miskolcon elkezdtem dolgozni a Hermann Ottó Múzeumban, három éven keresztül nem találtam a helyem. Senki sem mondta meg, hogy mit kell csinálni, én pedig még nem tudtam, hogy mit akarok csinálni. Kitaláltam, hogy filmesztéta leszek, minden elérhető filmet megnéztem, délutánonként pedig aludtam az irattári asztalon. S mindeközben ott motoszkált bennem valami megoldatlan, valami, ami nincs a helyén, nincs elrendezve. Egy be nem teljesült álom…
1986 decemberében jelent meg az elődöm a miskolci Tiszai pályaudvaron, és azt mondta, menjek vele Szentendrére. Egyből tudtam, hogy ez az a lehetőség, amire vágytam, de amit igazán remélni nem mertem – álmaim városa és álmaim munkahelye. Nagyjából tizenöt másodpercet kellett gondolkodnom a válaszon. 1987. január 5-én óriási hóban érkeztünk meg Szentendrére. Utunk a Skanzenbe vezetett, ahol öt órán át beszélgettem a főigazgatóval, és amikor kikísért, azt mondta, úgy érzi, én leszek az utódja. A skanzen lett az én Feladatom, amire mindig is vártam. Kezdő muzeológusként három-három hónapot tölthettem el a szakmai osztályokon, aminek az eredményeként ráláttam a múzeum működésére. Ezt követően a főnököm, ha csak tehette, külföldre küldött. Hat évvel az ideérkezésem után már tizenhét ország, harminc néprajzi múzeumát ismerhettem meg.
A feladatom egy szűz terepre vezetett engem, aminek két oka volt. Az egyik a rendszerváltás, ami lehetővé tette a kívülről hozott ötletek megvalósítását, a másik pedig a skanzenvilág válsága, ami a ’90-es évek közepén mutatkozott meg. A XIX-XX. századi gondolatiság jegyében létrehozott skanzenek célja ugyanis az volt, hogy a rohamos urbanizáció mellett, mint rezervátumokban megőrizzék a rurális kultúrát. Ugyanakkor mindez csupán a kortársaknak, valamint az utánuk jövő első és második generációnak volt érdekes, ezt követően viszont már látszott, hogy a látogatók egyre kevésbé ismernek szavakat, így a bemutatott tárgyakat és azok funkcióit sem. Elkopott a tudás, az érdeklődők száma pedig jelentősen csökkent. Amikor 1995-ben két fiú azzal kopogtatott be hozzánk, hogy a pénzügyminiszter küldte őket, s ők most megvennék a Skanzent, tudtuk, ahogyan Münchausen bárónak, nekünk is tennünk kell valamit. Meg kellett újulni, ki kellett nyitni a múzeumot, be kellett vonni és alkalmassá tenni az ide érkezőket arra, hogy megértsék, amit látnak. Ezekhez kaptam én eszközöket a külföldi tapasztalatokból. Így lett végül a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi (kedves és cuki) Múzeumból egy vezető, országos szintű, multifunkcionális intézmény, ami mára már nemcsak arról szól, hogy mi itt házakat mutatunk be, és közben lehet egy kellemeset sétálni, hanem arról is, hogy ha ma valaki Magyarországon múzeumigazgató szeretne lenni, akkor a mi oktatóközpontunkban kell elvégeznie egy 120 órás vezetőképzőt. Vagy ha valaki a szellemi örökség részévé kívánja tenni a matyó hímzést, akkor a jóváhagyást követően, hozzánk kell fordulnia, hogy felvegyük a nyilvántartásba. És ha ma valaki tájházat akar létrehozni, akkor azt kizárólag a mi közreműködésünkkel teheti meg.
A világ legnagyobb játszótere a múzeum. Ha akarom, tudós vagyok, ha akarom, tárgyakkal találkozom, ha akarom tanítok, színházat hozok be, vagy akár közösséget építek, táncoltatok, szórakoztatok… S mindennek a bázisa az itt őrzött közösségi tudás. A magyar paraszti társadalomnak volt egy holisztikus szemlélete, ami a ma embere előtt már ismeretlen. Mindemellett a globalizációról, a modernizációról, az urbanizációról és még sokféle „-ió”-ról kiderült, hogy számos helyen lyukas, hiszen a társadalom által már kimunkált értékeket kidobta az ablakon. Erre a hiányra a Skanzen adekvát válaszokat tud adni, s mintegy szolidáris múzeumként őrizzük, illetve újra és újra átadjuk az elfelejtett tudást. A korszerű muzeológia ma már networking-ről beszél, s azt mondja, egy múzeumnak az ereje nemcsak a gyűjteményében van, hanem abban is, hogy milyen körben és mértékben képes mozgósítani az embereket. Ez utóbbi megállapítás egyébként igaz a városokra, így Szentendrére is.
Rettentő fontosnak tartom a civil kezdeményezéseket, amelyeket a mindenkori város-, településvezetéseknek támogatniuk kellene, mert én az alulról építkezésben hiszek. Ez a polgárosodás alapja, amely által a lakók magukénak érzik a lakóhelyüket, hiszen az azt átszövő civil kezdeményezések egyúttal hálót szőnek az egyének köré is. Mindehhez egy olyan kisváros, mint Szentendre tökéletes teret tud biztosítani, mely térben lehet utálkozni, de lehet barátkozni és egymást segíteni is, amikor is valakinek adok, de azt majd mástól, egy másik alkalommal vissza is kapom. Gesztust gesztusért, kapcsolatot kapcsolatért, erőt erőért. Ha pedig az egyént egy ilyen háló veszi körül, kevesebb gondja lesz az egzisztenciájára, s annál többet dolgozik majd a környezete jobbá tételén.
Azt gondolom, a jó élet titka nem más, mint egy olyan típusú kisvárosban élni, mint Szentendre. Ahol mindenki ismer mindenkit, és amikor vasárnap reggel kilépek a templomból, vagy szombat délután kimegyek az utcára, ismerősökkel, barátokkal találkozom, rögtön beszédbe elegyedünk, kvaterkázunk, kapcsolódunk. Ezekből a szokásokból aztán rítusok lesznek – séták a kutyákkal, chilis-csokis kávé az Édeniben, Duna-parti korzózás, vagy a vasárnap délelőtti kávézás a Skanzen Pékségben, amikor a kisfiam alig várja, hogy elszopogathassa a kapucsínónk tejhabját. A rítusok pedig megadják a közösségi élet alapját, valamint az emberi élet formáját. S lehet valakinek akármilyen luxuskastélya, ha bezárkózik, és mindezt nem éli meg, szegény és unalmas élete lesz. Külföldi útjaim során jöttem rá, hogy minden egyes új kapcsolat gazdagít, alázatra és elfogadásra tanít. Ha ugyanis beleképzelem magam a másik helyébe, egyrészt empatikusabb leszek, másrészt rajta keresztül meg tudom mérni magam. Számomra ezek a találkozások az időtlen pillanatok, ezekért érdemes élni, ezeket keresem. Akár azt is mondhatjuk, hogy nagy hedonista vagyok az emberi kapcsolatok és a hálók építésében.