„Szentendre olyan barátokat adott, akik nélkül elvesznénk.”
Sándor: Mi nem vagyunk “ős” szentendreiek, csak huszonhat éve élünk a városban.
Györgyi: Viszont a gyerekeink ide születtek, ők már szentendreiek, minden emlékük ide köti őket. És egyébként is azt gondolom, hogy a gyüttmentezés ma már csak egy ugyan pejoratív, de viccnek szánt beszólás, aminek persze az eredete mélyebben, a város történelmében gyökerezik, hiszen Szentendre számtalan alkalommal fogadott már be idegeneket, szerbeket, dalmátokat, görögöket. Ma pedig, ha a belvárosban élsz vagy jársz-kelsz, és a csápjaid ki vannak engedve, szinte teljességgel lehetetlen kívülállónak maradni. Pillanatok alatt bent tudod magad találni a körforgásban, s egy szép napon azt veszed észre, hogy itt mindenki ismer mindenkit, és a város beszippant.
Sándor: Én tizenhét voltam, mikor Székesfehérvárról Kisorosziba költöztünk, és Szentendrére kerültem gimnáziumba. Itt egy egészen másfajta élet kezdődött, mint amit ott éltem, mert addig minden időmet kitöltötte az evezés. A költözéssel az evezés abbamaradt, a felszabadult időmben pedig lehetőség nyílt arra, hogy suli után a nyakunkba vegyük a várost, a Duna-partot. Iszonyú nagy élet volt itt akkoriban, élénkebb volt a Fő tér, tele voltak a vendéglők, esténként pedig még diszkóba is lehetett menni. Tavasztól kora őszig akkora volt a tömeg, mintha folyamatosan egy felvonulás hömpölygött volna a városban. S persze Szentendre volt az egyik magyarországi helyszíne a nyugat- és keletnémetek találkozásainak. Györgyivel Budapesten ismerkedtünk meg, és pár évvel később a közös életünk is ott kezdődött, de 1992-ben úgy döntöttünk, hogy családot alapítani Szentendrén szeretnénk.
Györgyi: Sanyi szülei Szentendrén éltek, s a lehetőség, hogy akár mi is ide költözhetnénk, engem teljesen magával ragadott. Eleinte albérletekben laktunk. Nem nagyon volt pénzünk, én pedig a gyerekek születése után úgy éreztem, hogy nem szeretnék visszamenni tanítani. Egyik nap egy Lakáskultúra magazint nézegettünk, amiben megláttunk egy hirdetést, mely szerint képkeretező vállalkozást, a szükséges gépekkel franchise-ba adnának. Egyből arra gondoltunk, hogy Szentendrén nincs ilyen szolgáltatás, hát miért ne vághatnánk bele. Sokat köszönhetünk egyébként mindebben Erdész Lacinak is, mert az ő támogatása és biztatása nélkül nem biztos, hogy könnyen ment volna. Akkor született a kisebbik lányunk, amikor az üzletet nyitottuk, és mindez végül jó döntésnek bizonyult, hiszen azóta is képkeretezéssel foglalkozunk, rengeteg munkánk van, és a profilunkat időközben művészkellékek forgalmazásával is bővítettük.
Időközben az üzletben rengeteg festőművésszel megismerkedtünk, és sok olyan impulzus ért, minek nyomán megfogalmazódott bennem a Lakástárlat ötlete. Arra jutottam, hogy meg kell fordítani az irányt, és nem a művészeket, alkotásokat kell „elvinni” az emberekhez, hanem az embereket – érdeklődőket, gyűjtőket, vevőket – a művészekhez, vagyis egy-egy alkalommal valamelyik szentendrei lakás otthont ad az adott művész bemutatkozásának, képei bemutatásának. S mindez nemcsak az üzletről szól, hanem ugyanúgy a barátságokról és az alkotókkal való kapcsolatokról is. Nagyon szeretem ezeket a találkozásokat! Ezért aztán nekem Szentendre a műtermek hangulata és illata, az itt élő és alkotó művészek, az általuk alakított és mozgásban tartott tér. Nagyra tartom őket, és szeretem, hogy az utcán sétálva, megszólíthatom őket, és akár egy kávé mellett megbeszélhetjük, hogy éppen mivel foglalkoznak, miben „mesterkednek”. De nekem Szentendre a gyerekeimet is jelenti. Az ő cseperedésük, a közös élmények, a félszavak, az inspiráló környezet és a nyugalom, amit itt tudtunk nekik teremteni – hogy az óraközi a szüneteket a Templomdombon tölthették, hogy gimnáziumba biciklivel járhattak, hogy a kutyáik a Dunában úszhattak, s hogy bármikor átkompozhattak a szigetre, ahonnan a legszebb kilátást csodálhatták meg erre a városra. Mindezeken túl Szentendre nekem olyan barátokat adott, akik nélkül elvesznék, s akik ha kell visszarántanak és figyelmeztetnek, de akik hagynak magam lenni is. Mély barátságok ezek, amelyek csakis egy ilyen emberléptékű városban tudnak kialakulni. S nekem Szentendre a teljes eddigi felnőtt életem. Szerencsésnek érzem magam, amiért itt élhetek, egy kisvárosban, és nem faluban, de nem is egy nagyvárosban.
Sándor: A budapesti élet után én már az ideköltözésünk idején is úgy gondoltam, hogy ez az a lépték, amit az ember el tud viselni. Sokkal emberközelibb, mint a főváros, még akkor is, ha mondjuk annak egy kertvárosi részével vetjük össze. A fiam, aki Budapesten él, kicsi korában egyszer rám is szólt, hogy ne köszöngessek már mindenkinek, aki szembejön itt velünk. Azt kellett mondanom, hogy ne haragudjon, de nem tudok mást tenni, ugyanis mindannyiójukat ismerem…
