Menü Bezárás

Bihon Győző (szentendrei festőművész)

“Szentendre az életterem. Olyan, mintha a lakásom lenne, mert ha kint vagyok is azt érzem, otthon vagyok. Mintha csak a képzeletem teremtette volna meg ezt a várost.”

Tízéves voltam, mikor egyik este ültem otthon a televízió előtt, s épp egy zenei műsor ment. Komolyzene szólt, a képernyőn pedig a szentendrei Fő tér kivilágítva. Ahogy rápillantottam a barokk házsorra és a Kalmárkeresztre, bedobbant a szívem, és egy erős késztetés született meg bennem, hogy mindezt egy nap majd láthassam. Nyíregyházán éltem, s egész kicsi gyerekkoromban leírtam azt, hogy ha nagy leszek, festőművész leszek. Először rajz-földrajz szakos tanárként végeztem, ami egy átmeneti állapot volt, mert csak fél lábbal álltam akkor a művészetben, s csak ezután jelentkeztem a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahová sokadszorra sem vettek fel nappali tagozatra. Bécsben kezdtem el tanulni az Angewandte Kunst Iparművészeti Főiskolán, de hamar azt éreztem, hogy Bécs engem „becsomagol”. Minden rendezett és tiszta volt, de műanyag festékkel festett, s engem ez nem inspirált. Én sokkal inkább szeretem a repedéseket és a lehulló vakolatokat…

1992-ben költöztem Szentendrére. Azt gondolom, hogy a természeti szépsége, az építészeti gazdagsága és a kulturális sokszínűsége együtt játszik közre abban, hogy az ember szíve megdobban a város láttán. Legalább tizenöt éven át éreztem azt, hogy turista vagyok, mert a város képes volt újra és újra egy-egy addig előttem ismeretlen arcát megmutatni, s így alkalmat adott arra, hogy mindig valami újat fedezzek fel.  Szeretem Szentendre élhető léptékét is, hiszen akár gyalog is el lehet egészen rövid időn belül jutni egyik végéből a másikba, s ha mondjuk bármit nem kapnál meg – ami nemigen jellemző – akkor Budapest is csak húsz kilométer. Ilyen ideális fekvésű város nincs másik ebben az országban. Ami pedig a másik sajátsága, hogy aki ide költözött, az többségében azért jött, mert szerelmes lett Szentendrébe, így a lakosság döntő része hordozza is a jelenlévő kultúrát. És azt kell mondjam, hogy itt még a hajléktalanok is szerethetők, olyanok, akik a munkájukkal, jellemükkel gazdagítják a várost.

Mikor ideköltöztem aktokat és politikus portrékat festettem, de ahogy telt az idő, észrevettem, hogy inspirálnak az épületek is. Így kezdtem el szemmagasságból épületeket festeni, majd egy utazás három hónap alatt teljesen átformált. 2006-ban lehetőségem nyílt Toszkánába utazni és ott festeni. Én addig minden festményemben használtam a feketét és a fehéret, minek következtében sok képemet a szürke szín határozta meg. (Magyarországon egyébként is jellemző, hogy a festők egy kicsit mindig „Tornyaisak”, és valamiképp rendre megjelenik az ábrázolásukban a bús, magyar sors.) Toszkána kimosta az agyam. Hazafelé jövet pedig a repülő ablakából kifelé nézve láttam meg, hogy milyen szép is egy táj felülnézetből, lenyűgöztek a geometrikus formái. Pár nap múlva elmentem a PMK-ba, és mit ad Isten, egy napilap címlapján Budapest ortofotóján akadt meg a szemem. Ahogy ránéztem, eszembe jutott a repülőn szerzett élményem, és akkor újra bedobbant a szívem – megtaláltam a stílusom. Hirtelen eszembe jutott, hogy anno mennyi térképet kaptam az apámtól karácsonyra, mert gyűjtöttem őket, s hogy ezért mentem földrajz szakra is, mert a térkép esztétikája mindig is ámulatba ejtett, és olyan boldog lettem, mint amikor a gyerekem született, mert végre megszületett a fejemben a feladat, amivel az elkövetkező években foglalkozni szeretnék. Azóta ez a témám: épületek és tájak felülnézetből.

A Fő térre tizennégy éve jöttem ki először. Az ok teljesen hétköznapi volt, felvettem egy kölcsönt, amit nem tudtam fizetni, s ezért elkezdtem karikatúrákat készíteni. Idővel kihoztam pár képemet is, s bár karikatúrákat ma már nem készítek, mindez mára egy életformává vált. Eleinte nehezen fogadtak el, mert ennek az életmódnak van egy, a festőre nézve degradáló színezete is, de én ezt valahol még szeretem is, sőt, tudom, hogy mindez nyolcvanéves koromra iszonyú menő lesz, mert Bihon Győző, aki lesétál egy bottal a képeit árulni, demonstrálni fogja, hogy Szentendre a festők (és művészek) városa. S nekem a függetlenségem – ahogyan a művészeknek általában – mindig is a legfontosabb érték volt az életemben. A szabadságom az időben rejlik, mert akkor jövök ki és akkor „zárok”, amikor kedvem van. Másrészt szabad vagyok, mert jellemzően nem megrendelésre dolgozom, s ha mégis, megtehetem, hogy azok közt szelektáljak. Egy főnököm van, a lelkiismeretem – ő mondja meg, hogy mit, meddig lehet megtennem, akár szakmailag, akár emberileg.

Szentendre pedig az életterem. Olyan, mintha a lakásom lenne, mert ha kint vagyok is azt érzem, otthon vagyok. Mintha csak a képzeletem teremtette volna meg ezt a várost. Nekem. Én ebben a közegben tudok boldogan létezni, és úgy gondolom, hogy már soha nem is fogok innen elköltözni.