„Az Adriával rákerültem Szentendrének a merőkanalára, s engem ugyanúgy lenyelt a város. Sokszor azt érzem, szentendreibb vagyok, mint néhányan, akik itt születtek, mert én benne vagyok a gyomorban, benne vagyok az életben.”
A ’90-es években egy bolgár nemzetiségi tánccsoportban táncoltam, mely táncegyüttes zenekarának a vezetője abban a házban élt, ahol most az Adria van. Itt ő is nyitott egy kávézót, de az csak két évig üzemelt, majd újra lakás lett belőle, aztán zöldséges, és később még country kocsma is. A legtöbben csak egy évet bírtak, abból is azt a részét, míg a szezon tartott, így aztán jó sok mindent látott ez a kis harminchat négyzetméter… Az Adriát egy táncostársammal nyitottam meg húsz éve, de ő fél év után kiszállt, így jó pár évre egyedül maradtam.
Tizenéves koromban a táncház rengeteg görög, szerb és bolgár barátot sodort mellém, velük nőttem fel, sőt, később általuk kerültem ki Közép-Görögországba, Lamía-ba dolgozni, ahol bekapcsolódhattam a falusi, hegyi görög életbe, és ott elég sok mindent meg is tanultam. Tulajdonképpen ezekből élményeimből következett az, hogy a nyitáskor a magyar konyhát – abban a formájában, amilyenben akkoriban volt – mindenképp el akartam felejteni, és ebben a szerb és dalmát gyökereket őrző, mediterrán városban egy a városképbe illő, de általam is preferált ételeket és stílust kínáló vendéglőt álmodtam meg. Akkor harminc voltam, zavart a nagyváros, és azt éreztem, Szentendre mindenképp valami többet fog nekem adni. Nem volt üzleti tervem. Egyszerűen bíztam abban, hogy a helyieknek szüksége van egy ilyen vendéglőre, s persze nekem is a helyiekre. Azt hiszem, nekem azért sikerült megmaradnom, mert elkezdtem figyelni a törzsvendégekre, és jó értelemben véve rájuk alapozni. A többség mind a mai napig még mindig csak a szezont látja a sok emberrel, én ezt másképp gondoltam. Ráadásul nekem emberileg is ez ad többet. A törzsvendégek azok, akikkel én magam is kapcsolódni, beszélgetni tudok. Az Adria vendégköre nagyon széles, a kőművestől a miniszterig mindenki jár hozzánk, s ez semmi máson nem múlik, csak az emberségen. Egy pesti, rohanós, arctalan egységben ezt nem is lehetne megcsinálni, itt viszont van idő és tér odafigyelni, nevükön szólítani a vendégeket, és meghallgatni, mi történt velük azóta, mióta nem találkoztunk. Ezek egyébként nem nagy dolgok, és nem is kell őket túlgondolni…
Húsz éve én is Szentendrén élek. Ami a legjobb, hogy az Adriával rákerültem Szentendrének a merőkanalára, s engem ugyanúgy lenyelt a város. Sokszor azt érzem, szentendreibb vagyok, mint néhányan, akik itt születtek, mert én benne vagyok a gyomorban, benne vagyok az életben. Nekem Szentendre egy nagy merőkanálnyi élet. A kibontakozásomnak, a „megélem”-nek, a felnőtté válásomnak lett a helyszíne ez a város, és már nem is tervezek máshol, innen szeretnék nyugdíjba menni. Itt éltem meg azt a fajta balkáni hangulatot, amit anno a táncházas barátokkal. Amikor nem dolgozom, mi is éljük a hétköznapi szentendrei életet – a fagyizást, a mozizást, a biciklizést, a horgászást, a „kacsakövezés”-t. S igazából sokszor van olyan érzésem, mintha nyaralnánk. Mintha nem is a Duna, vagy a Bükkös-patak felől fújna a szél, hanem a tenger felől. Valamelyik nap a kertünkben ülve apukámmal beszélgettem telefonon, mikor egyszer csak azt mondta, „Hú, Ati, nem zavarlak, mert hallom, állatkertben vagytok!”. Kérdeztem, hogy honnan veszi ezt, mire ő, „Hát nem bent vagytok a madárházban?”… Vagy amikor meghallja, hogy a háttérben harangoznak, sokszor megjegyzi, hogy mennyire szereti ezt hallgatni.
Ebben a városban az emberség köszön vissza. Az a fajta, amire mindig is vágyott mindenki, s én is ebben érzem otthon magam.