Menü Bezárás

Harmath Beáta (lakberendező, dekoratőr, hobby fotós és kavicskép készítő)

“Van a fotózásnak egy megmagyarázhatatlan misztériuma: azok a pillanatok, amikor nem érzed se a hideget, se a meleget, se a fáradtságot, semmit, csak te vagy és a pillanat, amit megragadsz. Ezeket a pillanatokat Szentendre (és környéke) tálcán kínálja nekem. Itt akkor is van téma, ha egyébként szürkeség van, és elméletileg nincs téma…”

1978-ban Óbudáról költöztünk Szentendrére. Itt kezdtem az általános iskolát. Szerencse, hogy a szüleim mindig is kommunikatív, társasági emberek voltak, és nagyon hamar felépítettek itt egy baráti kört – köztük korunkbeli gyerekekkel – amiben aztán idővel én is fel tudtam oldódni. Nekünk gyerekeknek úgy lett itt szabad mozgásterünk, hogy mégis szem előtt voltunk, hiszen mindenkit ismertünk. Gyalog, bandába verődve jártunk, rengeteget „patakoztunk”, suli után lementünk a Fő térre, kedvenc helyünk volt a kis posta melletti papírbolt, vagy vele szemben az ABC, amelynek az ajtaja mögött egy csúnya, vastag függöny tartotta kinn a hideget, s ahol kiflit vettünk, és a mai marcipán múzeum helyén álló háztartási bolt is, ahol fillérekért vásárolhattunk „kincseket”. Nem volt telefon, a szüleink mindig csak annyit kértek, hogy sötétedésig érjünk haza.

Egy kis zárt világ volt ez, és igazából nem is nagyon mozdultunk ki a városból. Csak végszükség esetén mentünk Budapestre, amikor valamit csak ott lehetett elintézni, és mind a mai napig megélem azt a pillanatot, amikor az Árpád hídra fordulunk, és tudom, nemsokára otthon vagyok. Észrevétlenül változtak meg a dolgok. Boltok nyíltak, majd bezártak. Dugók alakultak ki az utakon. És már nem mindenkit ismertünk az utcán, a postán, vagy a virágboltban. 2000 felé megugrottak az ingatlanárak is, és rengeteg építkezés indult. Azt érzem, kapkodósabb, kaotikusabb lett az élet, s már nincsenek meg a szoros kötődések. Mégsem merült fel soha, hogy máshol éljek. Sőt, valójában nem is értem, hogy lehet nem itt élni. Nekem Szentendre – részben a gyerekkori emlékek, részben a város földrajzi adottságai miatt, hogy hegyek veszik körül – egy védőburok. Ide hazajövök. Van, hogy csak egymásra nézünk a húgommal, és azt kérdezzük, „emlékszel?” – az első ibolyák a pataknál, a betlehemezések a városban, a Templomdombi vásárok, ahol választhattunk magunknak ékszert, az illatok, a fények. Ezek a mi otthon-élményeink, minden ideköt bennünket.

Ma már a fiaimmal élem meg a várost. Ha van egy szabad óránk délután, lesétálunk, lemegyünk a patakhoz vagy a Dunához, és olyan, mintha elutaztunk volna. Ők is gyalog járnak, én pedig ismerem az útvonalaikat, hogy hol bandáznak éppen – a grundjukon, a patakparton, a Templomdombon, vagy az Offline Centerben. Bejárt ösvények és útvonalak ezek, amelyek biztonságot adnak. Másrészről Szentendre számomra inspiráció is, ugyanis folyamatosan adja a témákat a kavicsképeimhez és a fotóimhoz is. A kavicsképeim alapanyagait a Duna hordja össze, ezekből készítek deszkákra életképeket.

A fényképezésnél legjobban a napfelkeltéket szeretem. Ez a napnak a legszebb pillanata. Pirkadatkor mintha minden lelassulna, s míg a Nap át nem tör, az idő is lassabban jár. Sőt, egy díjnyertes fotóm is a városhoz, a Duna-parthoz köthető. Szakadó hóesésben sikerült lefényképeznem a Dunán egy szürke gémet. Emlékszem, a hajókikötőnél láttam meg, és nagyon óvatosan elkezdtem leereszkedni a zuhogó hóban, a csúszós köveken, kezemben a gépemmel. Csak akkor néztem fel, amikor megcsináltam a fotósorozatot, és nem értettem, hogy egyáltalán hogyan jutottam le épségben a folyó mellé. Van ugyanis a fotózásnak egy megmagyarázhatatlan misztériuma, azok a pillanatok, amikor nem érzed se a hideget, se a meleget, se a fáradtságot, semmit, csak te vagy és a pillanat, amit megragadsz.  

Ezeket a pillanatokat Szentendre (és környéke) tálcán kínálja nekem. Itt akkor is van téma, ha egyébként szürkeség van, és elméletileg nincs téma…