„Végeredményben mindig minden ebben a kisvárosban történt, s erről a kisvárosról szólt.”
Amikor 1981-ben egy feltűnően jóképű fiú megkérdezte a matematika külön tanárát, hogy nem jár-e hozzá valami helyes kiscsaj, a tanárnak én jutottam eszébe, az akkoriban feltűnően jó kis nő. Furcsa is volt, mikor az egyik alkalommal arra mentem a maszek matek órámra, hogy nem vagyok egyedül, de inkább a tanulnivalóra koncentráltam. Csak akkor vettem őt igazán észre, mikor a foglalkozás végén megkérdezte, nem vihetne-e haza az autójával. 1981-ben saját autója egy fiatal fiúnak! Nem tudtam nemet mondani, pedig a távolság csupán három villamosmegállónyi volt.
A Ferenc körúton nőttem fel, budapesti vagyok annak minden előnyével és hátrányával – körülöttem a Zeneakadémia, a Vígszínház, a korcsolyapálya, uszoda, s számos olyan hely és lehetőség, melyek biztosították – ha lehet ilyet mondani a szocializmusban – a polgári élet értékei felé hajló mindennapokat.
Szentendrét nem ismertem. Húsz éves voltam, amikor egy májusi vasárnap hévvel megérkeztem ide, mert ez a jóképű, fekete fiú invitált, hogy szívesen megmutatná nekem a szülővárosát. Könnyű, kis piros ruhámat a szél lengedezte, tűsarkúban tipegve, a bokámat a macskakő zabolázta. Első utunk a Templomdombra vezetett, ahol épp virágba borultak a rózsabokrok, és a háztetők között fel-felcsillanó Duna látványában gyönyörködve határozottan éreztem, én itt fogok házasságra lépni ezzel – az akkor még szinte ismeretlen – fiúval. Ő mesélt nekem a felmenőiről, hogy azok anyai ágon már kétszáz éve ebben a városban élnek, s hogy ők adják a helyi iparos réteg apraját-nagyját. Mikor késő este hazaértem, a szoba közepére ülve, nevetve meséltem édesanyámnak a mesés kisvárosról és a helybéli köves csinos fiáról, aki nekem
a férjem lesz. S ha van eleve elrendeltség, akkor nálunk létezett, mert a megérzéseim beigazolódtak, és három évvel később a Templomdombon Isten, a rózsák és a szüleink körében örök hűséget esküdtünk egymásnak. (S azóta is jó szívvel ajánlom ezt a fajta „agykontroll”-t minden párkereső fiatalnak…)
A szüleinktől kaptuk azt az akkor még harmincöt négyzetméternyi dalmát parasztházat, amelyben ma is élünk, s amelyet az információink szerint hatszázezer forintra tartottak az eladók. A szamárhegyi Iskola utca, akkor még csak egy poros utca volt. A tulajdonossal való találkozáskor bepillantva a faléces kerítésén látszódott, hogy a kertje tele rózsabokorral, tulipánokkal és nárciszokkal. Megnéztük a két kis helyiségét, Lajos pedig a maga huszonötéves korának határozottságával megkérdezte, mégis, mennyit kérnek a házért. Mire az eladó büszkén rávágta, hogy ötszázezer forintot. Ezen annyira elkerekedett a szemünk, hogy a kisöreg megrettent és gyorsan hozzátette, „De lehet ám alkudni!” – így lett a végső ár huszonöt százalékkal kevesebb az eredeti
árnál.
Sok mindenről kellett lemondanom azzal, hogy eljöttem Budapestről. Nem tudtam már eljárni annyi koncertre, kiállításra, kórusba sem, ahol korábban énekeltem. De le kellett mondanom jó pár elegáns holmimról, és persze a magas sarkú cipőkről is! Fel kellett venni egy másfajta ritmust, amiben, ha reggel fél nyolcig nem mentem le a Fő téri közértbe, akkor nem kaptam se kenyeret, se zsömlét. De az uram édes volt, úgy éltük a mindennapjainkat, hogy szinte mindig megleptük egymást valamivel. Aztán idővel minden a helyére került, s a következő évtizedek a munkáról, a gyereknevelésről, a baráti kapcsolatok építéséről, s a mindezekben való kiteljesedésről szóltak – sok sikerrel, kevesebb kudarccal, de végeredményben mindig minden ebben a kisvárosban történt, s erről a kisvárosról szólt. Amíg a gyerekeink nem születtek meg szövéssel foglalkoztam. Textiltervezőként végeztem, és Szentendrére kerülve, itthon szőnyegeket kezdtem el szőni úgy, hogy én magam festettem a nyers gyapjú fonalakat, melyek itt száradtak a tornác gerendáin. Zsűriztettem őket, az akkoriban induló új lakáskultúra üzletekbe vittem belőlük, nyáron pedig kiültem velük a Duna-partra egy ötvös, egy tűzzománcos, egy keramikus és egy játékkészítő mellé árulni. A gyerekek megszületése után, csak velük foglalkoztam. A rendszerváltás utáni években kerültek óvodába, mikor is kikértem pár igen kedvező kondíciójú pályázatot a privatizálás előtt álló textilcégekről, de végül úgy döntöttem, hogy egy családban két vállalkozás bár nagy anyagi sikerrel kecsegtet, de hogy ebben a család is széthullhat szintén biztos voltam. A férjem is épp fejlesztésekben gondolkodott, ezért azt mondtam neki, hogy az erőinket koncentráljuk. Így hoztuk létre azt a korszerű kőfaragó üzemet, amelynek adminisztrációit, kapcsoltatartását, banki, marketing és egyéb engedélyezési ügyeit döntő többségében én végeztem. S mire a hat főről húsz főre duzzadó cég vezetői állománya is összeállt, kiszálltam az üzletből. Azt vettük észre, hogy ez nem tesz jót a kapcsolatunknak.
Kutyasétáltatás közben figyeltem fel a Ady Endre úti Kerényi parkban fekvő romos épületre, ami egy teljesen üres, infrastruktúra nélküli elhagyott kiállítóterem volt. Évekig nézegettem betört üvegablakait, de szinte hívogatott. Már láttam benne a teret, ahol művészek adják egymásnak a kilincset, eljönnek ide bemutatni a munkájukat, s ahol ezáltal a művészet köré egy közösség is épül. A Café Rodin Galéria megnyitásával azt gondolom, picit a mecénás szerepébe bújtam. 2004-ben Városi Gábor Brazíliáról szóló fotókiállításával indultunk, ami óriásit szólt, ugyanis eljött Magyarország valamennyi dél-amerikai nagykövete és vendégeik. Későbbi években megfordult itt a sok képzőművész mellett például Grecsó Krisztián, Péterfy Gergely, vagy Nyári Károly, Sárik Péter, St.Martin, de a még kezdő Havasi Balázs is, aki összesen négy közönségtoborzó koncertet adott. Imádtam azokat az alkalmakat, amikor már korán reggel kiszállították a Yamaha zongoráját, amin aztán délelőtt játszhattam egy kicsit abban a napfürdette, szép épületben, a fákkal és szobrokkal övezett gyönyörű parkban. De a hétköznapok nem voltak könnyűek. Volt pár nagyon
jó kávénk és ételünk is, mint termék, szólt a zene, jelen volt a képzőművészet és számos irodalmi estet is tartottunk, de jött a válság, és a kávézó nem tudott rentábilis lenni. Még két évig működött nagyon döcögve, mikor egy nap hazamentem, és azt mondtam a férjemnek, hogy gyerekeink vannak, esztelenség otthonról behordani a pénzt, zárjunk be. Otthagyva a beruházás nagyobb részét, mindketten kudarcként éltük ezt meg, de ma is azt gondolom, hogy jó döntést hoztunk.
De később úgy tűnt, mégsem tudtam lezárni magamban azt hét évet, mert nem sokkal később már nem a pénzügyekkel, hanem rákos sejtekkel kellett küzdenem. A huszonnyolcadik házassági évfordulónkon mondták ki az orvosok, hogy az „életkilátásaim igen alacsonyak”. Teljesen váratlanul ért a hírt, mert nem voltak előjelei. A hír, miszerint jó esetben is csak fél évem van hátra szó szerint a földrevitt. Másnap azonban azt mondtam, ha így kell lenni, akkor így lesz, s ha ennyi adatott, akkor fogadjuk el. Látva azonban férjem kétségbeesését, összeszedtem magam, pár nap múlva már megműtöttek, én pedig a műtétet követő napon talpra álltam. Fogtam az infúziós állványomat, kitotyogtam a kórház legfelső szintjén lévő folyosó végére, ahol a nagy üvegablakon keresztül megcsodálhattam Budapestet – a Szépművészeti Múzeumot, a SOTE épületét, a várat. És akkor azt gondoltam magamban, hogy „én ezt a családot, ezt a szép világot nem hagyom itt”. Eldöntöttem, nem merülök el a betegségben. Meghallgattam a rákos társaim történeteit, de soha nem engedtem, hogy
hassanak rám, és én sem adtam tanácsot senkinek. Hátha nem jót szólok… Mindenben követtem az orvosom utasításait, túlestem egy hosszú kemoterápián, és antioxidánsokkal kúráltam magam. Csodával határos módon rövid időn belül felépültem. Ennek hat éve, s ma már a pozitív stádiumban vagyok. A gyógyulás után úgy döntöttem, itt hagyom Szentendrét, és a „nagy magányt választva” libickozmai nyaraló-, parasztházunkba költöztem le, ahol kertészetet működtettem. De be kellett látnom, hogy nem bírom a szegregáltságot, a családtól, a barátoktól és a kultúrától való távolságot, így visszajöttem a „nagyvárosba”.
A mi életünket az állandóság iránti vágyunk határozza meg. Ebben benne van az, hogy történjen bármi, mi férj és feleség maradunk, de az is, hogy ez a kis dalmát ház az maradjon, aminek épült. Dönthettünk volna úgy, hogy lebontjuk és felhúzunk ide egy palotát, de nem tettük. Úgy „nyúltunk hozzá”, hogy semmit se veszítsen eredeti jellegéből. (Szokták is kérdezni, hogy hogy lehet bemenni egy ilyen pici bejárati ajtón, de a válasz egyszerű, úgy, hogy meghajtjuk a fejünket!) Egy barátunk mondta azt körülbelül tizenöt éve, hogy az a baj, hogy itt a belvárosban sétálgató emberek könnyen beleszeretnek a girbe-gurba utcácskákba, a kis házakba, ebbe a környékbe, s akik megtehetik, irdatlan pénzért vesznek a szamárhegyi kevés ingatlanból egyet, ám új házaikat nem a dalmát kisvároshoz illeszkedve építik meg, hanem alázat nélkül, a legnagyobb komfortfokozatot elvárva formálják át azokat, mintegy a társadalmi státuszukat demonstrálva. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy óriás, modernizált házaikkal éppen azt veszik el a várostól, azt a hangulatot veszítjük el, amibe ők is elsőre beleszerettek.
Nekem Szentendre az állandóságot és a provincialitást jelenti, annak minden előnyével és hátrányával. Ezért cserébe képes vagyok akár a kényelmemről is lemondani. Talán egy hónapja laktam itt, amikor anyósom megkérdezte tőlem, hogy „Édes kislányom, te miért nem köszönsz az utcán a szembejövőknek?”. Visszakérdeztem, hogy miért kellene, hisz nem ismerek senkit ebben a városban. S akkor ő erre egyszerűen azt felelte, hogy „De ők ismernek téged! Tudják, hogy te az én menyem vagy…” Ma már mások köszönnek nekem előre, vagy mosolyognak rám messziről. Ezt aztán hívhatjuk a kisváros előnyének, akár hátrányának is. Hiszen mindenki, mindig, mindent tud a másikról, s rosszabb esetben még véleményt is formál. De összességében a társadalmi beágyazottságunk és a városban folyó igényes kulturális élet – melyhez mindig szívesen kapcsolódunk –, egy olyan gyökér, amiről tudom, hogy örökre itt tart bennünket.