„Szentendre nekem az életem – a felmenőktől kezdve a munkámon át a barátokig minden ideköt. Minden szempontból zseniális hely!”
Amikor a nagyszüleim1939-ben a patakpart mellett vettek egy telket, csupán két malomépület volt körülöttük. Építettek egy házat, amit csak hétvégente terveztek használni, aztán a budapesti bombázások elől ide menekültek a kisfiaikkal – papával és a bátyjával – együtt. Később ’56-ot is itt vészelték át, de a forradalom bukása után nagyapámnak, mint a Nagy Imre kormány államtitkárának bujkálnia kellett. Addig nagymama a fiúkkal Pilisszentlászlóra költözött. Sajnos nagypapa nemtudott megbirkózni ezzel a helyzettel, és nem sokkal később meghalt egy súlyos betegségben.
A nagymamám visszaköltözött Szentendrére, maga mellé vette dédit is, és grafikusként dolgozott – ő illusztrálta többek közt a Pöttyös Panni könyveket és a Mosó Masa mosodáját. Soha nem hallottam őt panaszkodni, sőt, iszonyú jó humora volt. Mindkét fiát szépen felnevelte – a papa szobrász lett, a bátyja pedig lótenyésztő. A szüleim a Képzőművészeti Egyetemen találkoztak, s még nem volt meg a diplomájuk, mikor én megszülettem. Szentendrén nőttem fel a nagyszülők házában. Együtt éltünk a dédi, a nagymama, a papa, a mama, Borika, egy munkásőr házaspár, ’72-től Zsófika, aztán később Palkó bácsi, nagypapa testvére (ő egy őrült feltaláló volt , aki Buenos Airesben nagyon elszegényedett, mi pedig segítettünk neki hazajönni). Tulajdonképpen mindenkinek megvolt a maga élettere, és gyerekként rettentő mulatságos volt ennyi ember között felnőni.
A patakpart volt a mi állandó játszóterünk – ott bicikliztünk, dobáltuk a kavicsokat, törtük be egymás fejét véletlenül, vagy estünk a fáról a patakba. Akkor még teljesen másképp nézett ki, mint ma – hatalmas lapulevelek nőttek mindkét partján, nem volt betonút és csak az egyik oldalán vezetett ösvény. Gyönyörű volt! Szentendrén jártam óvodába, iskolákba, s végül a Móriczban érettségiztem. Mi gyerekek mindenhová gyalog jártunk, de tény, hogy minden sokkal nyugodtabbnak és biztonságosabbnak is tűnt.
Érettségi után Franciaországba mentem dolgozni és tanulni, éltem Grenoble-ban, majd Párizsbanis, ahol egy művészeti menedzser cégnek dolgoztam, jó fizetést kaptam, szép helyen laktam, de végül a szerelmem miatt hazajöttem. Itthon elkezdtem az ELTE-n a magyar-francia szakot, de nagyon nem volt az én világom. És hát jött a lányom is, Emma, és otthagytam az egyetemet. Három évvel később megszületett a kishúga, Rozi, és én tulajdonképpen otthon, mellettük kezdtem el a „textilezést” – takarókat, babákat és fali képeket varrtam nekik. Aztán amikor bekerültek a Püspökmajori óvodába, egyre több szülőtárs ismerte és szerette meg a munkáimat, és rendelt tőlem faliképeket, párnákat, terítőket, vagy akár komplett karácsonyfadísz szetteket. Az óvodának is készítettem egy – gémes kutas, lovas, tehenes, bárányos, fás, virágos meserészletet ábrázoló – faliképet, ami mind a mai napig kint is van, immár huszonnégy éve.
Talán amikor először vásároltak „idegenek” tőlem, és hívtak meg iparművészeti vásárra, éreztem azt, hogy én most „csinálok valamit”. Időközben elvégeztem az Iparművészeti Egyetem művészeti menedzser szakát, amely tudás nagyon jól jött később a Kortárs Művészeti Piac (KOMP) megszervezéséhez. A harminchat éves koromat tekintem bizonyos szempontból fordulópontnak a munkámban. A lányaim akkor lettek 13 és 16 évesek, éreztem, hogy most egy új szakasza indul el az életemnek, és ezért más szemmel néztem rá a varrásra, azt mondtam magamnak, hogy ezt szeretném az utamnak. Akkor kezdtem el nagyobb méretű, absztrakt képeket is varrni. Kiállításaim voltak, lettek újabb vevőim, de aztán jött a válság, ami arra kényszerített, hogy újra a kisebb, és könnyebben eladható dolgokra koncentráljak.
Egyébként sem volt soha szándékom olyan „komoly” művésznek lenni, mint a papa. Annak ellenére sem, hogy sokszor csodálom és irigylem a tudatosságát, azt, hogy ha ő valamit a fejébev esz, nem kételkedik, bízik önmagában és megcsinálja. Ez a fajta magabiztosság mindig is távol állt tőlem, és meg kellett tanulnom a kételyeimet kezelni – rájöttem, nem szabad, hogy a kétségek eltántorítsanak, akkor is neki kell állni, meg kell csinálni. A végén úgyis kiderül, hogy ez most jó lett, vagy sem. Ugyanis ha meg sem próbálom, soha nem is tudom meg! A munkámnak egyébként két része van, az alkotás és a vásárok. Idén már hatodik éve egész nyáron, minden hétvégén kint voltam a Dumtsán, ahol egy nagyon jó közösség alakult ki az árusok között. Szeretek kint lenni, találkozni más alkotókkal, és persze a vevőkkel – számomra ezzel egyenlítődik ki a két tevékenység.
Szentendre nekem az életem – a felmenőktől kezdve a munkámon át a barátokig minden ideköt. Minden szempontból zseniális hely! Jó a fekvése, gyönyörű a belvárosa, rengeteg művész él itt, és pezseg az élet. Ebben a közegben nőttem fel, mind tágabb, mint szűkebb értelemben, művészekkel körülvéve, és elképzelni sem tudok más életet.
