„Szentendre az első pillanattól kezdve lenyűgözött.”
Az Art Ért Alapítvány egy pályázatán, először tizenhét évesen nyertem el azt a lehetőséget, hogy elmehessek a sárospataki művésztelepre alkotni. Itt öt, legtöbben szentendrei művészek folyamatosan jelen voltak, festhettünk, szobrászkodhattunk, ők segítettek, de szabad kezet is adtak nekünk. A második évben találkoztam ef Zámbó Istvánnal (Öcsivel), aki meghívott a Performance és Nehéz Zenei Fesztiválra, amit minden évben ő szervezett meg Szentendrén. Nagy buli volt, és mi jó barátságba keveredtünk. Elszegődtem mellé kisinaskodni, kereteket festettem, szobrokat restauráltam, s közben sokat tanultam, technikákat leshettem el. A művésztelepre, hét éven keresztül jártam vissza, huszonhárom éves lehettem, amikor azt mondták, már nem tudnak mit tanítani, s onnantól kezdve nem mentem, viszont megalapozta azt az erős vágyat bennem, hogy én is szentendrei lakos, művész legyek, hiszen a város az első pillanattól kezdve lenyűgözött.
Rendszerint mikor megérkeztem, a Gombához vezetett az utam, ahol vettem egy „sétálós kapucsínót” és kiültem a hatalmas fák árnyékába, az ócska gátra. Ez a szokásom aztán egy megnyugtató rituálévá vált az életemben, s a mai napig megmaradt. A diploma után nagy dilemmát jelentett, hogy mihez is kezdjek. Németországba mentem dolgozni, de hál’istennek elég hamar rájöttem, hogy én képzőművész vagyok, és még a nyelvtanulás miatt sem akarok mást csinálni, mint amihez értek, ami örömöt ad. Három hónapig bírtam, és hazajöttem. Öcsi egyik albérletébe költöztem, elkezdtem pénzt gyűjteni, majd három év múlva, a szüleim támogatásával vettem egy pici, kétszintes lakást a Határcsárda közelében, aminek az alsó szintjét szerettem volna lakrésznek meghagyni, de nem sikerült, mára már tele van a szobraimmal és a festményeimmel.
Tizenegy éve élek Szentendrén. A város az egész életemet átszövi, itt alkotok, itt lettek barátaim és a páromat is itt találtam meg. Szeretem, hogy rengeteg művész és olyan gondolkodású ember él itt, akikkel jókat tudok beszélgetni. A kapun kilépve mindig találkozom ismerősökkel, akikkel meg lehet állni csacsogni, így aztán néha igen hosszadalmassá válik egy-egy postai csekkbefizetés, vagy bevásárlás, de azt gondolom, hogy ez így van jól. Szeretem, hogy akárhonnan – a szigetről, a Kacsakőről, a Tobakosok keresztjétől – nézem is a várost, mindig gyönyörű. Van egy speciális aurája, töltöttsége, amit szerintem a természeti adottságai, a víz közelsége, az építészete és a múltja ad össze. Annyi okosságot és szépséget fel tudnék sorolni, ha azt kellene megmondani, hogy számomra mit jelent Szentendre, de az első, ami az eszembe jut, az a macskakő. Számomra ugyanis Szentendre minden egyes macskaköve egy-egy édes süteménykocka – színes, édes, ízes, változatos. Ezen túl pedig a házak, a homlokzatok találkozásai, a tipikus színek, a napsárga, a narancsos tetők, a fehér homlokzatok, a templomok, a turisták, a fagyik és az itt élő ismerősök, barátok…
