„Ha azt kell megmondanom, hogy számomra mit jelent Szentendre, akkor az egész életemet kellene egyetlen megfogalmazásba sűrítenem. Minden ideköt, a gyerekkorom, a családom és a munkám is.”
Egyetemre az ELTE történész szakára jártam, és azokban az években nagyon élveztem a budapesti életet. A diploma után azonban hazaköltöztem, a Pest Megyei Könyvtárban helyezkedtem el, s amikor a helytörténeti részleg vezetőjévé neveztek ki, azt éreztem, újra hazaértem Szentendrére. Hiába élveztem a főváros pezsgését, amikor visszajöttem, tudtam, hogy az identitásom alapvetően kisvárosi, és ez az a hely, ahol szívesen dolgozom, s ahol családot szeretnék alapítani. A feleségem is szentendrei, a HÉV-en ismertem meg. Egyik nap hazafelé láttam meg őt; egy gyönyörű lány a nekem háttal ülő ismerősömmel beszélgetett. Felhívtam a fiút, és megkértem, adja át a telefonját az utastársának, akitől aztán megkérdeztem, hogy átülhetnék-e melléjük. Eléggé megrökönyödött, szerintem bolondnak is nézett, de igent mondott. Ekkor már Pomáznál jártunk, úgyhogy gyakorlatilag csak arra maradt idő, hogy bemutatkozzam, s aztán – azon kívül, hogy Facebook-ismerősök lettünk – semmi sem történt. Az élet másfelé sodort. Egy év múlva, a Barcsay színháztermében tartott karácsonyi koncertünkre meghívót küldtem az ismerőseimnek. Ezt Timi is látta, és eljött. Amikor megláttam a közönség soraiban, már tudtam, ha vége az estének, meghívom valamire. Ez így is történt, és néhány héten belül egy pár lettünk.
S annak, hogy engem tényleg minden Szentendréhez köt, a lánykérés lett a legemblematikusabb példája. Eldöntöttem, hogy zenészként nem fogom azt az adut kijátszani, hogy dalt írok neki, inkább egy olyan művészeti ághoz nyúlok, amiben nem vagyok jó. Így jött az az ötlet, hogy festeni fogok, méghozzá a „Hozzám jössz feleségül?” kérdés betűit. Minden egyes betű egy külön festmény lett, kibéreltem a MűvészetMalom romosan álló középső termét, és elhívtam, mintha csak egy kiállításra vinném. Persze hamar elkezdett gyanakodni, hiszen rajtunk kívül senki sem volt a múzeumban, másrészt a tizenkilenc festmény körbeért, és pillanatok alatt össze lehetett olvasni. Mindenesetre végignézte valamennyit, s csak a végén mondott igent.
Történészként az egyik munkám, ami Szentendréhez köt, a templomokat bemutató városi sétáim. Minden alkalommal kíváncsian várom, hogy milyen társasággal találkozom, szeretem, amikor kérdeznek, és beszélgetések indulnak el. Én is meg szoktam kérdezni, hogy ki az, aki helyi, és miért jött el. Erre aztán rendszerint azt a választ kapom, hogy azért, mert itt laknak, és ennek ellenére alig tudnak valamit a városról. Magamban arra jutottam, hogy ez a kérdés előbb-utóbb minden emberben, aki nem csak aludni jár haza Szentendrére, fel szokott merülni. És amikor elkezd valakit érdekelni, hogy hol is van, és mi veszi körül, a városi séták válaszokat adhatnak. Én is sokat tanulok ezekből az alkalmakból! Például eleinte meglepett, hogy a séták végeztével sokan tanácsot kértek, mit nézzenek még meg a városban, hol ebédeljenek, vagy igyanak egy jó kávét. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mindenben segíteni, így aztán kénytelen voltam elkezdeni nyitott szemmel járni a városomban. És ha ajánlhatnék valamit a szentendreieknek, akkor az pontosan ez lenne: tegyék fel maguknak a kérdést, hogy milyen programokat, helyeket, éttermeket, üzleteket ajánlanának az ide érkező turistáknak. A válaszok sokat el fognak árulni a „szentendreiségünkről”, ugyanakkor sosem késő pótolni a hiányosságokat, melynek egyik legszebb hozadéka az lesz, hogy megerősödik a városhoz való kötődésünk, s ezáltal az identitásunk.
