„Van egy évek óta bennem élő emlékkép – sétálunk a férjemmel a Fő tér felől a Rákóczi utca felé, tél van, esik a hó és nincsenek autók az utcán. Annyira lenyűgözött az a pillanat, hogy még mindig tisztán emlékszem rá.„
Nekem Szentendre a nagymamám. Nem járhattam oviba, ugyanis ő otthon volt, így aztán rengeteg időt töltöttünk együtt. Így visszagondolva látom, hogy mennyi bölcsességet tanultam tőle, mert ahogyan beszélgetett velem, számtalan olyan történetet és gondolatot osztott meg velem, amelyek – ha akkor nem is feltétlenül értettem őket – mind a mai napig élnek bennem, sőt, sokszor utat is mutatnak.
Nekem Szentendre a denevérek. Tömérdek denevér volt gyerekkoromban a környékünkön – az óvárosban és az alatta húzódó pincékben –, és engem a nagyobb testvéreim folyamatosan azzal ijesztgettek, hogy belerepülnek a hajamba. A félelmem attól, hogy egy denevér a hajamba repül azóta sem múlt el.
Nekem Szentendre a lovaskocsi, ami a szemetet vitte. Nagyon utáltam! A nagymamámnak az volt a mániája, hogy a lócitrom kell a kertnek, így aztán, ha elvitték a szemetet, mi mentünk lócitromot gyűjteni.
Nekem Szentendre az elrejtett gyűrűim. Kislányként imádtam a gyűrűket, a piacra pedig hétről-hétre jött egy árus, aki méretre hajlítható, bizsu darabokat árult. A nagymamám mindig vett nekem, de én nem hordtam őket, hanem elástam mindet a kertben, mert azt gondoltam, mennyire örül majd ennek a kincsnek az, aki évekkel később megtalálja. Nos, azóta jó párszor felástuk a kertet, de még egy sem került elő.
Nekem Szentendre az utcasarki beszélgetések. Nagyon sok barátnőmmel laktunk közel egymáshoz, és suli után, az elválás előtt rendszeresen elidőztünk egy-egy utcasarkon és beszélgettünk. Sokakkal máig megmaradt ez a szokásunk, és csak nevetünk rajta, hogy már megint itt állunk és csacsogunk.
Nekem Szentendre a turisták. Emlékszem egy Teátrum alkalmával történt, hogy az egyik nagy építményében elájultam. Anyukámmal voltam, de még ő sem tért magához, mikor ott termett pár japán turista, és az egyik valamit rám kent és szinte azonnal magamhoz térem. Azóta sem tudjuk, hogy mit mondtak akkor, és hogy mi volt a szer, amit adtak, de kedvesek voltak, segítettek.
Nekem Szentendre az óváros. Harmadikos voltam, amikor új osztálytársunk érkezett, akik a Füzesparkba költöztek. Ez olyan volt akkor, mintha legalábbis a világ végén élne, mert nekem Szentendre az óváros volt.
Nekem Szentendre a Refi. 2003-ban, a harmadik gyermekem születése után kerültem ide, mint matematika-fizika szakos tanár. A férjem, már itt volt, mint igazgatóhelyettes, s azóta is együtt dolgozunk. Van, hogy kikötjük, otthon nem beszélünk a munkáról, de nem biztos, hogy kibírjuk…
Nekem Szentendre az életem, hiszen ötvenhárom éve élek itt. Itt jártam iskolába, itt házasodtam, itt születtek a gyerekeink és tizenöt éve itt van a munkahelyem is. Néha, mikor mérges vagyok – mert mondjuk éppen fél óra, mire autóval kiérünk a lányunkhoz Budakalászra –, azt mondom, hogy elköltözök. Aztán ez valahogy mindig elmúlik. Annyira még nem tudok haragudni…
Ahogy öregszem, egyre inkább nosztalgikus képek jelennek meg előttem a sétáim során – rácsodálkozok, hogy itt régen gyógyszertár, ott posta, amott pedig a mentőállomás és a játékbolt volt. Szeretem a Fő téri lámpaburákat. És nagyon szeretek olyankor sétálni, amikor nem állnak autók az utcákon. Van egy évek óta bennem élő emlékkép – sétálunk a férjemmel a Fő tér felől a Rákóczi utca felé, tél van, esik a hó és nincsenek autók az utcán. Annyira lenyűgözött az a pillanat, hogy még mindig tisztán emlékszem rá.
