„Ha Szentendrén sétálok, nincs olyan alkalom, hogy ne találkoznék legalább egy ismerőssel, akivel meg tudok állni beszélgetni.”
A férjemmel 1997 októberében találkoztam Japánban. Ő épp ösztöndíjasként, a PhD munkája miatt dolgozott kint egy cégnél, én pedig – zenetanári munkám mellett – önkéntesként külföldieket tanítottam japánra. Az a szervezet, amelynek nyelvtanárként dolgoztam, rendezett egy partit, és mi ezen ismerkedtünk meg. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, inkább furcsának tartottam, amiért olyan bozontos a haja és magas – én addig nemigen láttam ilyen magas embert az életemben –, viszont kedves volt és humoros. Azt mondták, nem jártak még igazi japán otthonban az ott- tartózkodásuk ideje alatt, s mivel a szüleimnek sem volt ellenére, elhívtam őket hozzánk. Nem beszéltem olyan jól angolul, így nem volt egyszerű a kommunikáció köztünk, és mégis, valami miatt jó volt a társaságában lenni. Mivel novemberben ő már hazautazott, én decemberben eljöttem két hétre hozzá Szentendrére. Bár a családom próbált „lehűteni”, végül nem lett igazuk, és ez a két hét nagyon jól sikerült.
A megérkezésem napján rendkívül lehangolónak találtam a repülőteret, aztán pedig azt furcsálltam, hogy mind Budapesten, mind Szentendrén az adventi időszak ellenére, mennyire sötét és csendes minden. Aztán észrevettem, hogy itt teljesen más autók vannak, mint nálunk. Nagyon aranyosnak találtam például a Wartburgot, amivel elém jött a repülőtérre, de aztán kiderült, hogy egyáltalán nem aranyos, mert állandóan felforr a hűtővize és leáll. Az embereket pedig szomorúnak láttam. Ennek ellenére, amikor beléptünk a férjem szüleinek a lakásába – ami kívülről, mint társasház megint csak nem volt szép – magával ragadott annak otthonos és meleg hangulata. Nagy szeretettel fogadtak, és azt éreztem, hogy mind a család, mind a barátok az első perctől kezdve nyitottan és érdeklődve fordulnak felém. Persze sokszor sok mindent nem értettem a beszélgetésekből, de ez alatt a két hét alatt egy pillanatig sem éreztem azt, hogy nem érdemes itt lakni, sőt, azt éreztem, érdemes lenne megpróbálni. Úgy utaztam haza, hogy még nem döntöttük el, visszajövök-e. Otthon aztán úgy határoztam, hogy megpróbálom. A szüleim meglepődtek, azt mondták, várjunk, hogy jobban megismerjük egymást, de én úgy éreztem, ha fennmarad a távolság, ez a kapcsolat szép lassan el fog halni.
Első pillanattól kezdve Szentendrén laktunk. Az első év rettenetesen nehéz volt – a férjem akkor kezdett el dolgozni, ami miatt nagyon elfoglalt és fáradt volt, a nyelvet pedig még annyira sem beszéltem, hogy más kapcsolatokat ki tudjak alakítani. Akkoriban Szentendrét is szűknek éreztem. 1998-ban gyakorlatilag „csak” lakni lehetett itt, ha bármit el szerettem volna intézni, Budapestre kellett utaznom. (Ez aztán az évek során szinte észrevétlenül nagyot fordult.) Májusban érkeztem, júliusban pedig eladóként kezdtem el dolgozni egy kis üzletben, s onnantól kezdve szép lassan saját ismeretségekre is szert tettem. Ez akkor rengeteget jelentett nekem, ezáltal kezdtem idővel Szentendrét a saját városomnak érezni. A nyelvtanulásban két nagy segítségem volt – a férjem anyukája, aki egyébként is tanár, és a dél-amerikai sorozatok. Akkoriban nem volt túl sok műsor a tévében, így aztán bekapcsolódtam Esmeralda, majd Paula és Paulina életébe. Nem volt túl bonyolult dolog megérteni a sztorit és kitalálni, hogy ki kivel van. Aztán annyiszor hallottam az „átkozott” szót, hogy egy nap megkérdeztem a férjem, hogy mit is jelent ez. Csodálkozva nézett rám, hogy hol hallottam én ezt a szót, majd felvilágosított, hogy ezt azért a mindennapokban nem szokás itt használni…
Két év után döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk, majd 2002-ben megszületett a lányunk, 2007-ben pedig a fiunk. A gyerekekkel születésük óta japánul beszélek, még akkor is, ha mondjuk a férjem ott ül velünk a vacsoraasztalnál. Megkérdeztem, hogy nem zavarja-e, azt mondta, nem, sőt, örül, ha a gyerekek japánul is tökéletesen beszélnek, de persze, ha nagyon nevetünk valamin, akkor ő is szeretné tudni, hogy miről van szó. Szentendre természeti adottságait a gyerekek születése után kezdtem el igazán értékelni, a szentendrei élet pedig a fiam születése után tágult ki számomra. Japánban azt mondják – sőt, ki van írva iskolákban tablóra –, hogy legyünk mindenkivel jóban. De ha jobban belegondol az ember, ez egy képtelen elvárás, erőltetett dolog, és sokkal inkább értékelek kevesebb, de jó barátokat. Büszke vagyok rá, hogy az évek során nekem lettek itt jó barátaim. Ha Szentendrén sétálok, nincs olyan alkalom, hogy ne találkoznék legalább egy ismerőssel, akivel meg tudok állni beszélgetni. Amikor kijön a japán barátnőm, csodálkozva szokta kérdezni, hogy hogy lehet az, hogy engem itt mindenki ismer.
Nekem ez nagyon sok örömet okoz, ez az, amitől igazán otthon érzem itt magam, hiszen így már nem a férjem révén, hanem magam miatt ismernek meg-megkockáztatom, mára több embert ismerek Szentendrén, mint ő, aki kétéves kora óta él itt. Japánban sokkal távolságtartóbbak az emberek, s alapvetően én is egy zárkózott alkat vagyok, de ez a közeg sokat formált rajtam. Még mindig nem szeretek nagy társaságban sok ember előtt beszélni, de ma már, ha találkozom egy ismeretlennel, nem zárkózom el élből, hanem törekszem arra, hogy beszélgessek vele és megismerjem. A magyar nyelvet mind a mai napig tanulom. Szentendrének köszönhetek egy olvasóklubot is, ahová havi rendszereséggel eljárok, az alkalmakra készülök, vagyis ha törik, ha szakad elolvasom a választott könyvet, ott pedig bekapcsolódok a beszélgetésekbe. Már épp egy nyelviskolába terveztem beiratkozni, amikor egy nyelvtanár barátunk azt tanácsolta, keressek inkább egy olvasóklubot. Teljesen kizártnak gondoltam, hogy találjak egyet – pláne hozzám hasonló korúak társaságával –, amikor láttam, hogy Somody Bea meghirdetett egyet a szalonjában. Az első alkalom óta járok, szeretem a hangulatát, és azt, hogy olyan beszélgetések tudnak kialakulni, amik még egy baráti vacsorán sem feltétlenül…
