„Igazából nem tudom megmagyarázni, miért, de a város számomra magát az inspirációt jelenti.”
Nekem Szentendre az otthont jelenti, mivel három éves voltam, amikor apukámat katonatisztként idevezényelték, mi pedig a katonai főiskolával szembeni lakótelepre költöztünk. Szentendrén jártam óvodába, általános iskolába és gimnáziumba is. Ma már Budapesten élek, de talán pontosan a távolság az, ami miatt az utóbbi években más szemmel láttam rá a városomra és az itt eltöltött időre. Összehasonlítva a fővárosi élettel, rájöttem, hogy különleges gyerekkort élhettem meg azáltal, hogy itt nőttem fel. Mi például már tíz-tizenegy évesen egyedül járhattunk iskolába, mert a szüleim tudták, itt nem eshet bajunk. Ráadásul csodálatos környezetben, egészséges levegőn. Gyakran előfordult az is, hogy a környezet óra anyagával nem a tankönyvből, hanem a patakparton ismerkedtünk meg Zsóka néni jóvoltából.
Ezeket gyerekként nem feltétlenül értékeli az ember, sőt, amikor néhány osztálytársam Budapestre került hatosztályos gimnáziumba, egy picit irigyeltem is őket, mert a főváros menőnek számított, mi pedig csak ritkán utaztunk be. Ma viszont azt érzem, hogy éppen eleget vagyok Budapesten, és amikor csak tehetem, hazajövök. Itt töltődöm fel a következő hétre, de az sem ritka, hogy hétköznap ugrok ki, csak hogy itt lehessek néhány órát. Azt tapasztalom, hogy túl a bulizós, egyetemi éveken az én generációm újra értékelni kezdte a családddal töltött időt, a pihenést. Nálam az utóbbi két-három évre jellemző ez a visszatalálás, talán azért is, mert a világban minden nagyon update és rohanós lett.
Ez a város viszont éppen az ellenkezője mindennek. Itt nincs stressz, vagy lökdösődés. Nincs is annál jobb, mint amikor egy hétköznap reggelt is itt kezdhetek, amikor nem egy zsúfolt kávézóban iszom meg az első kávémat, ahol üvölt a zene és zsonganak az emberek, hanem teljes csendben, a Dunát csodálva tehetem mindezt. Szombatonként van, hogy elkísérem a szüleimet a piacra, és itt veszem meg a következő heti zöldséget, gyümölcsöt magamnak is, aztán vasárnap valahogy mindig húzom az időt, hogy ne kelljen még indulni, mert tulajdonképpen rossz érzés innen visszamenni Budapestre.
Többször előfordult már az is, hogy barátokkal együtt kirándultunk ki Szentendrére. Sokan csak annyit tudnak a városról, hogy „jó a lángos a sikátorban”, én pedig alig várom, hogy megmutathassam nekik a kilátást a Tobakosok keresztjéről, a Dalmát Bisztrót, vagy azt, hogy a patakpart nem csak annyi, amit a belvárosban látnak. Mindig meglepődnek, mennyivel színesebb élmény végig sétálni az utcákon úgy, hogy egy helyi lakos mutatja meg azokat. Az egyik legkedvesebb helyem a Duna-parti Christine Kávézó, ahová gyakran kiülök dolgozni is. Tavaly, amikor a második könyvemet írtam, előfordult, hogy elakadtam. Olyankor gondoltam egyet, kijöttem Szentendrére és kiültem a Christine teraszára. Igazából nem tudom megmagyarázni, miért, de a város számomra magát az inspirációt jelenti.
Apukám arra lett figyelmes a héven néhány évvel ezelőtt, hogy Pomáz megálló után két japán turista az ablakon kinézve valamire nagyon vár. Biztosan olvashatták valahol, hogy most jön a „szép rész”, és mikor odaért a hév, két fotó elkészítése között szájtátva csodálták a látványt. Apukám akkor vette észre igazán először, hogy milyen gyönyörű helyen lakik, és hogy milyen szerencsés, amiért ő mindennap megcsodálhatja a Tófenék látványát a hév ablakából, amelyről aztán azóta is rendre megállapítja, hogy az bizony minden évszakban gyönyörű. És én azt hiszem, hogy egy ilyen felismerés egyszer mindenkiben megszólal, aki itt él.
