„Ma már tudom, miért nem találtam máshol a helyem; valójában mindig is olyan helyen vágytam élni, ahol a környezet és az emberek inspirálóan hatnak rám, s ez a hely nekem Szentendre lett.”
Cegléden születtem, de sem ott, sem később Budapesten nem találtam a helyem. Középiskolás koromban lett pár szentendrei barátom, akikhez aztán rendszeresen jártam hétvégente, mert mindent, amire fogékony voltam – pezsgés, nyitott gondolkodású emberek és a művészetek – itt találtam meg. Van egy emlékezetes, szövőszékkel való találkozásom is Szentendréről, amikor gimnazista koromban, a Skanzen építőtáborában kipróbálhattam egyet. Déjà vu élmény volt, mintha én ezt tudnám, mintha ezt már csináltam volna máskor is…
Tizenhét évvel ezelőtt a családommal, férjemmel és a két fiunkkal, költöztem Szentendrére. A gyerekek születése előtt nonprofit PR-ral foglalkoztam egy alapítványnál, de míg itthon voltam, egyszer csak azt éreztem, hogy ez már nem az én világom. Hiányzott az alkotás, hogy valami olyat csináljak, ami igazán én vagyok. Csillaghegyen láttam meg a felhívást, hogy szövőkurzus indul, s mivel az időpontja vállalható volt, jelentkeztem rá. Már az első alkalommal visszajöttek a pozitív élmények, s az érzés a kezemben, ha fonalakkal dolgozom, s mivel a mesternő is biztatott, belevetettem magam a szövés tudományába. Megvettem az első szövőszékemet, és rövid időn belül már vásárokra jártam. Amikor elkezdtem álmodozni egy nyitott szövőműhelyről, azt láttam magam előtt, hogy majd megmutatom másoknak is, hogyan újult meg ez az ősi mesterség, s hogyan lehet egy modern szövőszéken modern színekkel és textúrákkal dolgozni. A Szakrális Szövőműhellyel adni szeretnék az embereknek. Egyrészt a szőtteseimet, mert én nem magamnak szövök, hanem annak a valakinek, aki előbb vagy utóbb mindig megérkezik hozzám, meglátja a saját szőttesét és elviszi. Másrészt a szövést, mint ősi tudást. Ez egy meditatív munka, amikor egyszerre használjuk a kezünket és a lábunkat, összekötve ezáltal a jobb- és a bal agyféltekét. Az alkotás folyamatában lehetőségünk nyílik mélyebben kapcsolódni önmagunkhoz, – illetve kinek, mi a hitrendszere – fölfelé, a magasabb szintű énünkhöz, vagy Istenhez. Van ebben a folyamatban valami, ami áttisztít. Hát innen a „szakrális” elnevezés. Illetve onnan, hogy régen az emberek hittek abban, hogy a textilbe szőtt jelek védenek, támogatnak bennünket. S ebben én magam is hiszek, ezért tudatosan használok olyan takácsmintákat (például kereszt, négylevelű lóhere, gránátalma, egymásba kapcsolódó körök), amelyeknek, mint szimbólumoknak további jelentéstartalmuk is van.
Aztán persze betérnek ide olyanok is, akik csak nézelődni szeretnének. Nagyon izgalmas, ahogyan megtalálják ezt a műhelyt (pedig nem éppen központi helyen van), bejönnek és elhozzák nekem a világot. Mesélnek az életükről, megismerem a történetüket, majd azt mondják, ha arra járok, írjak nekik, hogy vendégül láthassanak. Olyankor azt érzem, hogy ezért hoztam létre ezt a műhelyt! Azért, hogy aki, akár vásárlóként, akár turistaként, akár egy kurzusra betér ide, egy másfajta, mélyebb kapcsolódásban legyen élménye; s ez lehet a színekben való gyönyörködés, egy alkotás közben megélt flow élmény, vagy egy történet elmesélése is. Bajban is lennék, ha mindez nem így lenne, mert ezek a találkozások ihletet adnak, inspirálnak a szőtteseim megszületésében.
A másik állandó ihletforrásom ez a város. Épp tegnapelőtt sétáltam egyet zárás után, felfelé indultam el a lépcsőkön, Szamárhegy irányába, amikor az egyik házon észrevettem egy szimbólumot, amit addig sosem. Annyira megörültem ennek a felfedezésnek, hogy aztán nem tudtam máson gondolkodni, minthogy hogyan lehetne ezt a mintát beépíteni a szőtteseimbe. Ma már tudom, miért nem találtam máshol a helyem; valójában mindig is olyan helyen vágytam élni, ahol a környezet és az emberek inspirálóan hatnak rám, s ez a hely nekem Szentendre lett.
