„A Nekem Szentendre képeinek elkészítésével pedig alkalmam nyílt arra, hogy a várost is mind jobban lássam.”
A férjem és én is dél-alföldiek vagyunk, egy utcában laktunk, de csak Budapesten, az egyetemi menzán ismerkedtünk meg, ő ugyanis a jogról átjárt a közgázra ebédelni. Évekig éltünk Budapesten, Szentendrét nem terveztük, s arra például, hogy ő épp egy Szentendrére tartó hajón kérte meg a kezem, mint a bennünket idevezető apró kis mozaikok egyik darabjára tekintek. Már várandós voltam, mikor egy nap eljöttünk Szentendrére házakat nézegetni, de megfájdult a hasam és pár percre meg kellett pihennünk. A ház, ami előtt akkor megálltunk, lett a mi otthonunk. Mára a történet, hogy Anna lányunk miként választotta ki az otthonát, családi legendának számít.
Négy gyerekünk született. A szakmámban összesen másfél évet dolgoztam, de amint anya lettem elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy én másfajta hivatásra vágyom. A kérdés, hogy mi lesz, ha óvodás lesz a legkisebbik, valóságos szorongást okozott bennem. Aztán az egyik kislányunk nagycsoportos korában beteg lett, kemoterápiára jártunk, s már nem volt időm azon gondolkodni, ki vagyok én, egyszerűen csak tettük a dolgunkat, hogy a család működjön és a gyerekünk is meggyógyuljon. Ekkor talált rám a fotózás. Ennek csupán egyetlen célja volt, hogy életben tartsam magam. A kórházban, míg a kislányom aludt, online tanfolyamok kurzusait végeztem, a szabadidőnkben pedig a gyerekeinket fényképeztem. Így simult bele szinte észrevétlenül a fotózás az életünkbe. Később tanfolyamokat is elvégeztem, majd idővel megéreztem, hogy már másokról is merek képeket készíteni.
Alapvetően a szabadtéri családi fotózás lett az én utam. Szeretem a természeti környezetet, a természetes fényeket és helyszíneket, és hajt valamiféle kíváncsiság a családok felé is – izgalmas megfigyelni a dinamikájukat, a viszonyokat, amikre épülnek. S nemcsak a fotókon, az életben is! A fotós képzéseken persze muszáj volt mindenféle sorozatokat készíteni, így ismerkedtem meg a város- és streetfotózással, és azokat is megszerettem. Ezek a képeim vezettek a Nekem Szentendréhez, s kaptam megbízást városképek elkészítésére. Azóta mindennap besétálok a városba és figyelek. Ha meglátok egy jó szöget, vagy fényt, addig fotózom, míg azt nem érzem, hogy elkaptam, de persze az is előfordul, hogy „üres kézzel” térek haza. Ilyenkor gyakran azon gondolkodom hazafelé, hogy milyen jó lenne, ha két életem lenne – az egyikben hazaszaladnék ebédet főzni, a másikban pedig még maradnék és várnék a megfelelő pillanatra. S az az igazság, hogy a jó képeim mindig akkor készülnek, amikor ki tudok kapcsolni és engedem, hogy a témák találjanak meg engem.
Azt veszem észre, hogy ez a munka tükröt tart nekem, és ha figyelek, tanít engem – leginkább türelemre, megengedésre, az egy dologra való fókuszálás képességére. A Nekem Szentendre képeinek elkészítésével pedig alkalmam nyílt arra, hogy a várost is mind jobban lássam – ne csak az azt körülvevő természet szépségét, amit kirándulásaink során újra és újra megcsodálhatok, hanem az ember által épített környezet báját és részleteit is.
