„Nekem Szentendre a „modern falu”. Az a hely, ahol az emberek egymás felé fordulnak.”
A férjem 2005 karácsonyán kérte meg a kezem, így 2006 gyönyörű, sűrű és egyben nehéz év is volt a számunkra. Év elején már erősen foglalkoztatott bennünket a gondolat, hogy hogyan és hová költözzünk el Budapestről egy olyan helyre, ahol gyereket is szívesen nevelünk. A férjem építész, így a keresgélés praktikusan annyit jelentett, hogy a neten érdekesnek talált ingatlanokra ráklikkelt, majd két perc után kijelentette, hogy megnézni sem érdemes. Szentendre egy szombat délután jutott az eszünkbe. Már nem emlékszem, melyikünk mondta ki először a nevet, de abban a pillanatban egyértelmű lett mindkettőnk számára, hogy hiszen, mi oda fogunk költözni. Azon nyomban rákerestünk az eladásra kínált választékra, és ki is szúrtunk egy belvárosi, nemrég felújított kis házat. Ez volt az első, amire azt mondta, hogy nem tűnik rossznak. A következő héten már itt is voltunk a városban, és egy nagyon helyes ingatlanos fogadott bennünket. A ház az 1800-as évek végén épült, s mint megtudtuk, anno a Belgrád-székesegyház cselédszárnya volt, évekkel ezelőtt egy építész tulajdonába került – akit a férjem, mint kiderült ismert is –, 2005-ben felújította, de most eladni szándékozik. Első pillantásra szerelmesek lettünk – mi és a ház, és ahogyan pár nappal korábban minden kétséget kizáróan tudtuk azt, hogy a mi családunk otthona Szentendrén lesz, úgy tudtuk abban a pillanatban azt is, hogy ez itt a mi házunk. Pedig nem volt „tökéletes”. Hiszen alig van valami udvara, a konyhája ici-pici, és akármit is csinálunk, garázsunk soha nem lesz. Ezek a kompromisszumok azonban még mindig inkább elfogadhatóbbak voltak számunkra, minthogy ne a belvárosba költözzünk. Azt mondtuk ugyanis, ha Szentendrére jövünk, akkor meg is szeretnénk élni azt a Szentendrét, ami erről a városról elsőre az eszünkbe jut – a Duna-partot, a Templomdombot, a Fő teret. Így történt az, hogy nem lett nagy udvarunk, nagy konyhánk és garázsunk, de lett Duna-partunk, Templomdombunk és Fő terünk.
2006 szeptemberében költöztünk, majd decemberben megszületett a fiunk. Az első idők az újszülött pici babával nem voltak könnyűek. A férjem dolgozni járt, a várost pedig nem ismertem. Természetesen ha esett, ha fújt, naponta többször is kimentem sétálni a fiunkkal, és bár akkor úgy tűnt, az idő vánszorog, mégis észrevétlenül nyílt ki Szentendre. Ismeretségek, sőt, barátságok születtek a kezdetben csak úgy odadobott hellókból. S azt hiszem, valahol itt keresendő a titok is, ami miatt szeretjük Szentendrét.
Ez a város – mind méreténél, mind építészeténél, mind pedig lakói habitusánál fogva – tökéletesen alkalmas arra, hogy kapcsolódások és közösségek szülessenek benne. A tér, amit Szentendre kínál, önmagában inspirál, hogy picit lassítsunk, ha kell, álljunk meg, nézzünk szét és vegyük észre a másikat is. Másrészt azt is tapasztalom, hogy a rengeteg szépség, ami itt körbevesz – legyen az a természet, vagy az épített környezet – megnyugtat és észrevétlenül is arra ösztönöz, hogy találjam meg magamban a legjobbat. Mióta 2016 év elején felhagytam az eredeti szakmámmal, itt élek és dolgozom. Csodálatos három év van mögöttem! Amikor már nem kellett nap mint nap ingáznom, Szentendre ollója még tágabbra nyílt – új helyeket, új embereket ismerhettem meg, amelyektől még inkább magaménak érzem a várost (s talán a város is magáénak érez engem). Hálás vagyok, amiért tolmácsolhatom a Nekem Szentendre történeteit, fantasztikus embereket ismerhettem meg, és büszke vagyok a Somody Beával alapított olvasóklubunkra is, ahol egy év alatt egy szerető és egymást megtartó közösség született az Art6 Szalonban.
Nekem Szentendre a „modern falu”. Az a hely, ahol az emberek egymás felé fordulnak, ahol alapvetően nem a félelem, hanem a „Ki vagy te?” nyitottsága mozgatja az emberi kapcsolatokat, s ahol az utcán feltett „Hogy vagy?” kérdés nem csak egy üres udvariassági frázis. Azt gondolom, ez a fajta működés iránymutató lehet Magyarország más falujai, kisvárosai, vagy akár Budapest kerületei számára is, mert én a jövőnk erejét az alulról építkező, szeretetre és közös felelősségvállalásra épülő közösségekben látom.
