„Én élni szeretek Szentendrén, nem aludni hazajárni.”
Ha arra kéne válaszolnom, hogy mit jelent nekem Szentendre, az olyan, mintha azt kérdeznék, hogy mitől igazán szép az emberi élet. Én nem itt születtem, Szentendre az én választott otthonom. Biztos vagyok abban, hogy a sors egyik legnagyobb ajándéka számomra ez a város, és a szentendrei-lét.
Itt, ide születtek a lányaim, akiknek már a mindennapjaik természetes része az, ami nekem, “panelgyereknek” még ennyi év után is: a mindennapos CSODA. Hogy suli után a Dunaparton kóborolunk, kavicsot dobálunk, kacsát etetünk. Hogy végigsétálunk a Bükkös-patak partján, és minden utunkba eső, arra alkalmas fára felmászunk, s közben frissen hullott, még-tüskés vadgesztenyével tömjük tele a zsebeinket. Hogy a városban ahová csak lehet, gyalog megyek, és még ennyi év után is új felfedezések tarkítják utamat; olyan pici kis utcák, sikátorok, nem-látott homlokzatok, udvarok, amelyek érdekes módon, eddigi sétáim alkalmával még „nem voltak itt”. Hogy mindig szembejön egy ismerős arc, egy kedves mosoly, egy találkozás, amikor a „hogy s mint?” nem egy üres, udvarias frázis, hanem egy örömteli (és általában hosszúra nyúló) beszélgetés kezdete.
Számomra a világ legfinomabb ételei azok, amiket a Duna-parti lépcsőkön, köveken letelepedve, kézből, maszatosan eszünk meg a lányaimmal, miközben nézzük a vizet, a minden-nap-más égboltot. Ilyenkor úgy érzem, hogy nekem a legeslegjobb az egész világon (és valószínűleg igazam is van). Hogy kora tavasztól késő őszig rollerrel járunk át edzésre Leányfalura, mindig meg-megállva, fát-füvet-bogarat csodálva, sünit követve az avarban, hazafelé kockás pléden piknikezve.
Én ÉLNI szeretek Szentendrén, nem aludni hazajárni. Tudatos döntés volt, hogy a gyerekek szentendrei iskolába járjanak – egészen felnőttkorukig – és én is itt indítsak vállalkozást. Nyitáskor az egyik legfontosabb szempont volt, hogy az üzlet a helyieknek – Nekünk – legyen könnyen megközelíthető, jó helyen, ahol meg lehet állni autóval, és akár hosszasan – ingyen – parkolni. Tovább is van mondjam még?
A lányaimnak mindig mondom, hogy ebből a városból engem már csak „lábbal előre, tepsiben” visznek ki. (Vagy lehet, hogy még úgy sem?)
