„Szentendrének van egy romantikája, amit imádok – szeretem, ha este, a kivilágított utcákon sétálhatok, szeretem, ha a város csendes, de azt is, amikor nyüzsgő.”
A XVIII. kerületben nevelkedtem, ami egy kertvárosi környezet, családi házakkal, kertekkel, fákkal és falusi hangulattal, így nem véletlen, hogy a fővárosból is mindig kifelé vágyódtam. Nálunk a családban Szentendre egy szeretetvároska volt, rengeteget jártunk ide „csak úgy” – fagyizni, kirándulni, enni, inni… Szerettük Szentendrét.
Először a fiam hároméves korában, 1994-ben költöztünk ide. Skóciából érkeztünk vissza, ahol egy nagyon rövid időt éltünk. Egy baráti házaspár Pismányba költözött, s a házukhoz tartozott egy parasztház is, mi pedig azzal a jelszóval vettük azt birtokba, hogy a „gyerek legyen jó levegőn, aztán majd meglátjuk”… Mivel az itteni ingatlanokat nem tudtam megfizetni, ’96-ban Tahitótfaluba költöztünk. Ugyanakkor nem szakadtam el Szentendrétől. A fiam a Rákóczi Ferenc Általános Iskolában és Gimnáziumban tanult, majd érettségizett, s valójában Dávidnak a városhoz való rajongása mindig is idekötött engem. Nekem úgy tűnt, hogy az ő korosztályától újra élővé válik Szentendre, sőt, a kapcsolatai számomra is rengeteg barátságot hoztak. Amint lehetett, ide is költözött. Emlékszem, amikor pár éve a válásom után egy nap néztem ki a Bükkös lakóparki lakásának az erkélyéről, megfogalmazódott bennem, hogy milyen tökéletes lenne számomra is itt egy lakás – a kilátás gyönyörű volt, és a korábbi 320 négyzetméteres házunk után tetszett a kicsi kert gondolata is. Fél évvel később jött a hír, hogy eladóvá vált egy lakás, ahová én alig léptem be, már ki is jelentettem, hogy meg van véve.
Szentendrének van egy romantikája, amit imádok – szeretem, ha este, a kivilágított utcákon sétálhatok, szeretem, ha a város csendes, de azt is, amikor nyüzsgő. Szeretem, hogy itt a Duna, s azt is, hogy a napi ügyeket egy fél óra alatt el tudom intézni. A munkám, a rádió- és tévészereplések mind a mai napig Budapesthez kötnek, de szeretem, hogy húsz perc alatt a fővárosban vagyok. Az évek során rájöttem, milyen fontos az út, amin az ember hazajár, s ez az út, ami Szentendrére vezet, mindig is lenyűgözött. Ha pedig itthon vagyok, töltődöm. Amikor kinézek az ablakomon, a Bükkös-patakot látom, s ha úgy tartja kedvem, lemegyek és sétálok egyet a partján.
Több mint két éve ért véget egy tizenöt éves kapcsolatom, s én csak azt követően éreztem azt életemben először, hogy felnőttem. Rájöttem, hogy egyedül is képes vagyok irányítani az életem, s döntéseket hozni. Szentendre számomra ma már nem csak egy szeretetvároska, hanem a hazatalálásom helyszíne is.
