Imádtam Szentendrén gyerek lenni!
De nem voltunk jó gyerekek… Ha valami történt az iskolában – vagy a környékén – amögött biztosan a Vörös ikrek, a Hajdú és a Drobilisch álltak. S persze nem úgy voltunk rosszak, hogy bárkit bántottunk volna, egyszerűen mi nem tudtunk az órákon figyelni, ha pedig emiatt kiküldtek, a Barcsay kapuján túli cseresznyefákig meg sem álltunk… Az iskolai „suli bulik”-ból rendszerint ki voltunk tiltva. Emlékszem, egyszer amikor épp nem, színes hajsprayvel befújt hajjal érkeztünk. Már ennek sem igazán örültek a tanárok, de amikor észrevették a vécé előtt kígyózó sort, s azt, hogy mi 200 forintért másoknak is vállalunk hajfestést, már nem nézték tétlenül. De hiába tiltották meg a részvételünket, olyankor mi házibulit rendeztünk, és többen jöttek hozzánk, mint a suliba.
Számtalan tantestületi ülésnek szolgáltunk napirendi ponttal, s mind a mai napig előfordul, ha egy-egy régi tanárunk betéved az üzletbe és megismer, a fejéhez kap… Ugyanakkor épp nemrég vallotta be nekem az egyikük, hogy nem voltunk mi a szó valódi értelmében rosszak, csupán elevenek, ami pedig kell az életrevalósághoz. Szerencsére a mi gyerekkorunkban még nem volt természetes, hogy mindenki kezében mobil legyen, így aztán mi nem hívtuk egymást, hanem reggelente átmentünk a másikhoz. Volt, hogy anyukám ébresztett bennünket, hogy megjöttek a haverok, de volt, hogy mi ébresztettük a haverokat. És aztán útra keltünk. Úgy ismertük Szentendrét, mint a tenyerünket. Gyakran előfordult, hogy Izbégen levettük a cipőinket és a patakban végig mezítláb a Dunáig sétáltunk. Itt csókolóztam életemben először. Az volt a megállapodás, hogy egy kacsázás arcra puszi, kettő szájra puszi, három pedig csók – vagyis kacsázásért cserébe a mai Kacsakő helyén csókot kaptam.
De rengeteget jártunk a Kőhegyre is, mivel a nagyszüleim a Katona József utca utolsó házainak egyikében laktak – húsvétkor például az volt a szokás, hogy kimegyünk a rétre tojást keresni. Évek kellettek, mire rájöttünk, a csokitojásokat nem a nyuszi hagyta ott nekünk, hanem a papa kezéből potyogtak ki, míg mi keresgéltünk. Amikor a szüleink elváltak, mi anyuval Pócsmegyerre költöztünk. Akkor már tíz-tizenketten alkottunk egy bandát, akikkel nyaranta sátorozni jártunk. Egyik alkalommal anyu kisétált, hogy megkeressen bennünket, de mi épp a Duna közepén úsztunk – a Pócsmegyeri révtől lefelé a sátraink irányába. Amikor észrevettük, kiabáltunk neki, ő meg csak nézett bennünket elkerekedett szemmel, s mikor magához tért, káromkodva kiabálta, hogy nem vagyunk normálisak, azonnal jöjjünk kifelé a folyóból.
Nagypapám asztalos műhelyében szerettem bele az asztalos szakmába, és döntöttem el, hogy a gödi Piarista Szakiskolába jelentkezem. Jó pár évet dolgoztam is ebben a szakmában, de a válság közbeszólt, és elszegődtem a nagymamám Ady Endre úti gazdaboltjába. Akkoriban igaz volt a mondás az üzletre, hogy ott a szartól a rakétáig mindent lehetett kapni. A mamának, ha valami megtetszett, megvette, és amire én szörnyülködve mondtam, hogy „eladhatatlan kacat”, a mama korosztálya még a polcokra való kipakolásuk előtt elkapkodta. Rengeteget köszönhetek neki, hiszen harminchárom év tapasztalatát adta át nekem. Mindenféle árut kipróbált – egyik évben festéket, a másikban mosogatószert, a harmadikban a százas boltok kínálatát, s én már azt vettem át, amiről tudtuk, hogy megy. Amikor átköltöztünk a Dózsa György út melletti üzletbe egy ideig meg is tartottam mindent, de idővel észre kellett vennem az igények változását, s ahhoz alkalmazkodtam. Ha valamit öten kerestek, beszereztem, ha viszont valami egy hónapon keresztül nem pörgött ki, elhagytam.
A tavaly év végi költözésünk a Kossuth Lajos utcára ismét rákényszerített a profilunk újragondolására, ismét sok mindent kisöpörtem az árukészletből, s három jól meghatározható részleget alakítottunk ki: a háztartási-, a barkács-, valamint a gazdákat kiszolgáló részlegeket. Egy másik fontos újítás pedig a környezettudatosság felé fordulásunk, ami egyrészt jelenti a megszabadulást az eldobható poharaktól és nejlonszatyroktól, másrészt a növényvédelem terén a biotermékek vonalának a megerősítését. Rendszerint reggel 7-kor jövök el otthonról és 17-ig a boltban vagyok. Gyakran előfordul, ha nem találnak bent – mert épp áruért mentem, vagy a vállalkozás egyéb ügyeit intézem –, hogy inkább később jönnek vissza. És vicces, mert az is előfordul, hogy csak 10 méter locsolótömlő miatt, hiszen azzal az ottlévők is ki tudták volna szolgálni. Ez valószínűleg azért van, mert én magam is szeretek emberek közt lenni, figyelni rájuk és ha úgy adódik, meghallgatni a történeteiket. Van igazság abban a mondásban, hogy okos ember a más, a buta pedig a saját kárán tanul – szeretem meghallgatni a jót is, a rosszat is, amikből aztán le tudom szűrni a saját életemre is érvényes tanulságokat. És valahogy a természetemből is az fakad, hogy nem igazán tudok mások felett ítélkezni. Apu szokta mondani, hogy az éremnek mindig két oldala van, és én is igyekszem nem teremteni előítéleteket. Természetesen előfordul, hogy egy hozzánk betérő vevőre mondhatnám azt, hogy ezért, vagy azért undok volt, de nem teszem, mert mindig arra gondolok, mi van akkor, ha épp rossz napja van, és összetörték az autóját, vagy válik, vagy leégett a háza… stb. és egyszerűen nem tud kedves lenni. Hozzánk viszont bejött, és épp én álltam előtte… Van ilyen! És talán nem is tudok összetűzésbe kerülni másokkal. Anno a nagypapám azt tanította, hogy korrektül viselkedjek a munkaadóimmal, mert csak így várhatok én is korrektséget másoktól. Azt gondolom, igaza volt, s bár a 31 évemmel nem vagyok öreg, de ezt próbálom átadni a fiatalabb alkalmazottaknak is – egy ilyen kisbolt nem teheti meg, hogy savanyú emberek üljenek a pult mögött, s ha úgy érzik nem tudnak, vagy szeretnek emberekkel foglalkozni, akkor inkább menjenek el.
Mindezeken túl a magam módján, ahogyan erőmből telik, igyekszem segíteni a helyi óvodákat, iskolákat is. Madáretetővel, napraforgómaggal, vagy például nemrég egy kosárlabdapalánk adományozásával. De a várost szépítő önkéntesek is bármikor betérhetnek hozzánk, mert a felújításokhoz, festésekhez szívesen járulok hozzá a szükséges anyagokkal, eszközökkel. Ezek által érzem azt, hogy a rengeteg jó dolgot, amit Szentendrétől, az itt élő emberektől kapok, egy kicsit meg tudom hálálni.